A vizes élőhelyek világnapjára

HULLÓ

Egészséges fejlődés nem történhet olyan környezetben, ahol a természet szenved. Az egyetlen módja a vizes élőhelyek megőrzésének az emberi tevékenységek és a természeti örökség összeegyeztetése

(Luc Hoffman)

Évszázadokon keresztül annak ellenére, hogy számos jelentős civilizáció vizes élőhelyek közelében, folyók mentén alakult ki, a vizes élőhelyekhez a bűzös mocsarak, lidércek, fertőző betegségek, pusztító árvizek és hasonló sötét képek kapcsolódtak. A mocsarak, árterek és egyéb vizes területek a közvélemény szemében haszontalannak számítottak, míg a lecsapolás, a szabályozás, a vizek helyén megjelenő kultúrtájak, mezőgazdasági területek, a technikai fejlődés jelképei lettek.  

Amerikában már a harmincas években J. N. Ding Darling kreatív ötlete nyomán létrejött a Szövetségi kacsabélyeg, vagyis a vadászok darabonként 1 dollárért vásároltak egy kacsát ábrázoló bélyeget a vadászengedélyükkel együtt, ha vándormadarakat is akartak lőni, és az így befolyt összeget vizes élőhelyek vásárlására, megóvására, a madárvilág védelmére fordították.

Nem sokkal később világszerte felismerték, hogy szükséges minél hamarabb lépéseket tenni a vizes élőhelyek nemzetközi, országokat és kontinenseket átívelő védelmének ügyében.  

A kacsabélyeg-akció Amerikában azóta is sikeresen működik, évi több millió dolláros bevétellel.

A vizes élőhelyek megőrzéséről szóló konferencia 1971. január 31-én kezdődött, a Kaszpi-tenger déli partján fekvő Ramsar (Irán) városában. Innen származik az egyezmény közismert elnevezése is.  Ez volt az első azon globális kormányközi egyezmények sorában, amelynek célja a Föld természeti értékeinek megőrzése volt. Tizennyolc ország képviseltette magát. Öt ország küldött megfigyelőket, köztük Magyarország is. Az akkoriban szokásos fajközpontú természetvédelemhez képest korát megelőző volt az, hogy az egyezmény az élőhelyek védelmét helyezi a középpontba, és az is, hogy nem szigorú rezervátumok létrehozásáról szólt, hanem olyan táj használatról, amely figyelembe veszi az ökológiai, szociális és egyéb szempontokat is. Ekkor honosították meg a ,,bölcs”  azaz a ,,fenntartható használat” kifejezést.

Ma a világ 169 országa csatlakozott az egyezményhez, a nemzetközi jelentőségű vizes területek száma 2.284, nagyságuk világszerte meghaladja a 220 millió hektárt.

Magyarország 1979-ben írta alá a megállapodást, és jelenleg 29 terület élvezi az egyezmény védelmét.

Jugoszlávia 1976-ban az Obedi-láp és a Ludasi-tó jelölésével lépett be a szervezetbe, Džemal Bijedić akkori kormányfő aláírásával ratifikálta a nyilatkozatot.

Szerbiában jelenleg 10 ramsari terület található. Ahogy korábban is minden évben a szerződő felek által delegált állandó bizottság, egy-egy központi témára fókuszál és ennek függvényében fogalmazza meg az aktuális év jelmondatát.

Idén  a vizes élőhelyek és a városok kapcsolata került előtérbe. A világnap jelmondata Vízes területek a fenntartható városi jövőszámára.

Hogyan tudjuk településeinket fenntartani, élhetővé, emberközpontúvá tenni, és ebben milyen szerepe van a víznek, illetve a vizes területeknek. Napjainkban a világ népességének fele városokban, főként nagyvárosokban él.

Az viszont már elgondolkodtató lehet, hogy a városiasodás mértéke a jövőben rohamosan nőni fog: számítások szerint 2050-re a városlakók aránya már 75% -os lesz.

A tagországok előadásokkal, játékos vetélkedőkkel, interaktív kiállításokkal, a fiatalok számára népszerű események szervezésével emlékeznek meg a világnapról.

Franciaország 545,

Románia 46,

Spanyolország 40,

Olaszországban 26 helyszínt jelentett be.

Szerbiában nem szerveznek eseményt  a vizes élőhelyek védelmének kapcsán. Egyet sem.

Bízom benne, hogy talán nem ez a valós mutató környezeti kultúránk színvonaláról.

Ettől talán még elszomorítóbb az a tény, hogy a több millió lakosú nagyváros, Belgrád, csak nemrég látott hozzá a szennyvizeket elvezető csatornahálózat kialakításához, és a szennyvizek tisztítását szolgáló berendezések építéséhez.

Eddig ugyanis, (beleértve napjainkat is), a kommunális és ipari eredetű hulladékok egy az egybe, a kék Dunába ömlöttek, kellemetlen szagokat árasztva és némi aggodalmat keltve az épülő víziváros jövendőbeli lakosainak körében.

Nem is szólva arról, hogy a folyó egykor gazdag  élővilágnak adott otthont.

Egy modern várostól azt várjuk el, hogy legyen élő, biztonságos, egészséges és fenntartható.  (Jan Geh)

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon

Friss cikkek