Mátyás napja

Szűkös, embargós idők járták, benzin nem volt. Az erdőgazdaság vezetői  autóval nem szolgálhattak, helyette „csak” lovasfogatot tudtak biztosítani. Az újvidéki Természetvédelmi Hivatal munkatársával a szabadkai erdőkben ’’terepeztünk’’. Imre herpetológus, azaz kígyókkal, békákkal foglalkozik, és mivel a tavaszias idő korán előcsalogatta a szaporodáshoz készülődő állatokat, már a télutón megkezdődhetett a kutatómunka.

Induláskor Anti bácsi, a kocsis, felkínálta a meleg bundákat, de mi mosolyogva megköszöntük a jóindulatú törődést. Utólag kiderült, nagyot tévedtünk.

Megrándult a gyeplő és a két, széles hátú kanca szinte röpítette szekerünket a téli álmából ébredező homokpuszta irányába.Tavaszias, februárra nem jellemző madárdal fogadott bennünket. A korán érkező, enyhe teleken már el sem vonuló mezei pacsirták lágy, finom éneke folyt szét a mezőn. Igaz, még nem a harsogó, eget betöltő szerelmi himnuszuk szólt, inkább csak olyan próba, hangolás a nagy tavaszi hangverseny előtt. Nekünk, akkor, a hosszúra nyúlt téli egyhangúság után, szívet melengető, reményt keltő vidámságot jelentett a madárdaltól zsongó mező.

  Őz csapat szökkent elő a selyemkóró takarásából, fehér fartükrük még sokáig árulkodott menekülésük irányáról. Gyönyörű agancsú bak vezette őket, de tavalyi gidákat is láttunk a csapatban. A külföldi vadászok elmaradása érezhetően jó hatással volt a vadállományra. Az őzeket követve a távcső látómezejében felbukkant egy kékes rétihéja imbolygó fehérsége. Február végén a Kárpát-medencében telelő ragadozók északnak veszik az irányt, költőterületeik felé igyekeznek. Útközben, sármány esetleg pinty csapat reményében még átkutatják a parlagon hagyott szántókat, gazosokat, de nem válogatnak, egy óvatlan mezei pocok is megteszi.

Utunk fő célja a Kőriserdő lápvilága volt, mégpedig a titokzatos mocsári béka jelenlétét szerettük volna bizonyítani.

Apró termetű barna színű békáról van szó, mely több szempontból is érdekes fajnak számit. Alföldi előfordulása nagyon szórványos a Tisza völgy és néhány turjános terület jelenti elterjedésének déli peremét. Mocsaras, lápos területekhez kötődik ezért reméltük, hogy a homokvidék utolsó, még eredeti állapotában megőrzött vízivilágában, a melegedő éghajlat ellenére, még fenn tudott maradni egy-egy kisebb állománya. Az utolsó adat még a század elejéről származik, azóta nincs róla tudomásunk. Igaz, mostanság nem is kutatta errefelé senki sem. A peterakás koratavasszal, még a jeges vízben kezdődik.. Olyankor a hímek tengerkék palástot öltenek. Csak nagyon rövid ideig, csupán néhány órán át látható a díszes nászruha, ezért csak kevés embernek sikerült meglesni, a természet e pazar pillanatát.

Átkutattuk a tocsogós réteket, zsombékosokat, vizes árkokat, de mindhiába. Ásóbékával, pettyes- és tarajos gőtével igen, de a mocsári béka kék hercegével, sajnos nem sikerült találkoznunk.

Kihasználva a jóidőt és persze némi kárpótlásként, átcsaptunk hát a határövezet háborítatlan pusztáira és céltalan bebarangolásba indultunk a változatos tájon. A lankás dűnéket már illatos virágszőnyeg borította. A homoki rétek első tavaszköszöntői a tarka sáfrányok, és az egyhajú virágok. Európában nincs olyan hely, ahol ilyen nagy számban virítana ez a két védett növényfaj.

A Kőrös patakot övező rekettyéseket követtük, amikor traktorral szántó emberekkel találkoztunk.

A kiszáradt folyómedret törték fel.  Megálltunk velük beszélgetni. Azokról a napokról meséltek amikor még a patak az eredeti medrében folyt és a környező tanyákról ide jártak halászni az emberek. Tavaszi áradás idején az erdő megtelt halakkal, kosarakkal borították őket. Annyi halat fogtak, hogy az apraja a disznóknak jutott. Csónakot tartottak a Nagyszigeten a jószágot pedig a Rózsa Sándor hídján  hajtották  át a szomszédos legelőkre.

Döbbentem hallgattam történeteiket. Nekik, szemlátomást, jól esett mesélni a múltról. Emlékképek bújtak elő, fiatalságuk fátyolosan szép messzeségéből, előttem pedig egy letűnt, gazdag, vízivilág képei sorakoztak, melynek páratlan gazdagságát sajnos, már nem ismerhettem meg.

Körbekocsikáztuk az általuk említett helyeket. A kiszáradt láperdő fáinak levegőben függő támasztógyökereiről még megállapítható volt az elterelt és lecsapolt patak valamikori vízmagassága. A betyárvezérről elnevezett híd, fehérre meszelve csendesen pihent, az öreg fűzfák tövében de alatta már nem örvénylett a patak hűs vize. Ma a Kőrös ér, új ágyában (csatornájában), az országhatár túloldalán csordogál. Vajon ki és mi célból meszeli, rendezi még ma is a hidat, talány marad, mert a faszerekzetnek szerepe már nincs, ráadásul egy országhatár is megjelent a túloldalán. Ezek szerint, titkon, Rózsa Sándor emlékét még ma is ápolják, errefelé.

Az eső hirtelen, egészen váratlanul szakadt ránk. Anti bácsi a lovak közé csapott, de már akkor sötét fellegek borultak a pusztára.

Az erdőben már havas eső ostorozta vékony kabátunkat,  és mire az erdészház közelébe értünk olyan hóvihar kerekedett, hogy a gyeplő nélkül is hazataláló lovakra bíztuk magunkat.

Dideregve gondoltunk a felkínált bundákra és a Mátyás napi mondás igazára, mely szerint Mátyás a változások napja: ”Mátyás ront, ha talál, ha nem talál, csinál!”.  

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon