A délvidéki

HULLÓ

A róka szagot fogott, farkával nagyot csapott és még mielőtt bevetette volna magát a  tóparti semlyékbe, egy pillanatra megállt. Rosszallóan felém fordult, mert a tanyarom, melynek magaslatán gubbasztottam, kotorékának zegzugos labirintusát rejtette.

Az ébredő falu zakatoló hangjai egyre erősödtek és a szántani induló traktorok üvegén meg- megcsillantak a márciusi napfény aranyló sugarai. Két forgóekés gépcsoda közeledett és a tócsáktól sáros kétöles utat egyengették, rendezték, ahol megkívánta, fel is szántották.

Még ha futok, akkor sem tudtam volna jelezni nekik, hogy akinek az autóját éppen körbeszántják, az nem egy mocsárba fulladt horgász, hanem a rossz időben, rossz helyen-történet áldozata, akinek néhány perccel korábban még voltak olyan szándékai, hogy visszatérjen a város zsúfolt, zajosan szmogos biztonságába. Oda, ahol élek és körülbelül tudom, mire számíthatok, amikor tilosba parkolok: elviszi a pók az autóm, rendben van, az ember tudja hol keresse, hibázott, hát fizet. De ott, az Isten háta mögött,  ahol elő ember nem mozgott, csak a két eszeveszett masina volt látható, melyek percek alatt körülszántották a cseppnyi méretű japán fityót.

Akár a róka, csaptam egyet én is. És tehetetlenül, rosszallóan végignéztem foglyul ejtésem rövid, de hatékony sztoriját. Közben a gender (ejtsd dzsender) elmélet szerinti nemeket sorolgattam (állítólag ötven körül járnak), de mivel nem vagyok jártas a témában, maradtam a hagyományos fajfenntartási mechanizmusok konkrét cselekedeteinél, elsősorban a traktoristák felmenő rokonságának vonatkozásában.

Korábban már láttam hasonlót. A határsávban a Kőris erdő közelében. Az ezerkilencszázkivencvenes évek elején, az ország szétesésének előestéjén, az állami vagyon privatizációjának kezdetén. Jordan Aleksić volt akkoriban Kis-Jugoszlávia környezetvédelmi minisztere és vezetésével határon átnyúló természetvédelmi területek létrehozásán doloztunk. A háború mindent elrontott, Szerbiának azóta sincs nemzetközi jellegű védett övezete.

A homokterületeken működő mezőgazdasági birtokot számolták fel éppen, és kellett az aktívan művelt terület. Szántottak reggel, délben, este. Néha még éjjel is.

Fontos volt minden talpalatnyi föld.

Nem kímélték még a tanyákra vezető utakat sem, az emberek szinte a testükkel védték portáik mezsgyéit.

Végül az ősgyep következett és mire nagysokára kivonult a hatóság, a java már elpusztult.

Ez a terület volt a földikutyák utolsó menedéke.

Mikes tanár úr még egyetemista koromban jelezte, hogy figyeljem a túrásokat, mert arrafelé a Szabadka-Horgosi homokpusztán talán még akad egy-egy elszigetelt törpe állománya ennek a kipusztulással fenyegetett ritka rágcsálónak.

A Szegedi ökológiai napokon számoltunk be a populáció létezéséről  1995-ben, de akkor még nem tudtuk, hogy egy, a tudomány számára is új fajt fedeztünk fel. Ez csak húsz évvel később 2015-ben derült ki, amikor genetikai vizsgálatok alapján önálló fajjá nyilvánították, és délvidéki földikutyára keresztelték a különleges állatot.  

A délvidéki földikutya Kárpát-medence bennszülött faja, mely Magyarországon és a szerbiai Vajdaságon kívül sehol a világon nem fordul elő.

Mindösszesen három populációja ismert, teljes világállománya pedig az ötszáz egyedet sem haladja meg.

Alacsony egyedszáma és a fennmaradását veszélyeztető tényezők miatt Európa egyik legveszélyeztetettebb emlőse. A Vajdaságban található állományai a faj fennmaradása szempontjából kulcsfontosságúak. Dicséretes, hogy a természetvédelem azonnal és nagyon határozottan lépett, és hozzáláttak a térség helyreállításához. Azóta Észak-Bácskában több kisebb állományára bukkantam Horgos, Kispiac, Kishomok és Kelebia határában.  Fennmaradásuk teljesen kilátástalannak tűnik, mivel gyakorlatilag megszűnt a kültéri állattartás, ezért élőhelyüket, a homoki legelőket feltörik, művelés alá fogják vagy befásítják. Jó hír azonban, hogy a határsávban ahol már nem zavarják tovább őket a mezőgazdasági munkálatok, létszámuk egyre nő, becslések szerint már a négyszázat is meghaladja.

Szívós fajta ez a dévidéki.

A jégkorszak után alakulhatott ki vidékünkön. Azóta nem tágít, makacsul ragaszkodik az ősi földhöz. Mivel eredeti életterének mindössze néhány szálakéka maradt fenn, mert a többit immár nyolcezer éve műveli és birtokolja az ember, ezért (meg mert csökönyös és kitart a saját örökségén) sikeresen belakja a még fennmaradt, számára élhető legapróbb foltokat is.

Legnépesebb állományai (hála a mindenkori politikának és az országhatárok nyugalmának, biztonságának) a senkiföldjén maradtak meg legnagyobb létszámban.

Szerény és láthatatlan, nem avatkozik a felszínen élők két-, négy- vagy nagylábon, esetleg gumiabroncsokon járók dolgába, ezért természetes ellensége sincsen. Nem is törődik vele senki, mintha nem is létezne. Csak februárban, márciusban bújik elő rejtekéből amikor választani kell (párt magának) és óvatosan, körültekintően nehogy összefusson valamivel vagy konfliktusba keveredjen bárkivel,  kifinomult szimatára és hallására szorítkozva tájékozódik a nagyvilágban.

Ekkortájt rendezgeti, bővítgeti és tisztítja földalatti járatait, raktárait. Ezekről a takaros kis portákról, halmokról és azok  hurkáikról ismerhető fel leginkább a mi fajtánk, a délvidéki.

Mire a kocsimhoz értem, a traktoroknak már csak távoli  zúgását hallottam. Körülszántottak teljesen, nem hagytak menekülési útvonalat sem. Mi lesz most, pánikroham kerülgetett. Átgondoltam a helyzetem. Vizem maradt, a családnak tapasztalatból mindig bejelentem merre veszem az irányt, és végtére nem a Góbi sivatag homokdünéin vesztegelek. Aztán hirtelen mozgás támadt és korábban mint gondoltam, megjelent a felszabadító sereg. Fogasoltak, tárcsáztak és rövid idő alatt olyan út keredett a szántók között, mint annak a rendje. Mégsem olyan fekete az ördög, nem kell mindjárt beijedni.

Szégyelltem is magam és akaratlanul a földikutyákra gondoltam, akiket már ezer éve körbeszántanak de nem adják fel és mindig megtalálják a kivezető utat.     

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon