A barkaág védelmében

HULLÓ

 Az észak-bácskai táj egyik legmeghatározóbb eleme a nedves buckaközi laposokban, lápokban, hamvaszöld, félgömb alakú bokrokat alkotó „rekettye”. Ahol megtelepszik, viszonylag gyorsan kifejleszti tövétől ágas, szétterülő bokrait, amelyek aztán – a terjeszkedő sarjak segítségével – ágas-bogas árnyas sűrűségeket hoznak létre. Ez a lápvilág a rekettyefűz igazi otthona: az ilyen pangóvizes körülmények között alig akad versenytársa. Kevésbé nedves körülmények között is megél, de itt előbb vagy utóbb magasabb fák (törékeny fűz, fehér nyár) veszik át az uralmat, s a fényigényes rekettyefűz eltűnik.

Az idős rekettyefűzbokrok igen szívósak: évtizedekig képesek elviselni a lesüllyedt talajvízszintet, s kivárják amíg rájövünk, hogy a természetes vizeket nem elfolyatni kell, hanem megőrizni a tájban.

Ennek a jórészt „haszontalan” cserjének a természetben fontos szerepe van. A sűrű lápi cserjések a nagytestű vad kedvenc búvóhelye, s számos madárfaj is a rekettyésben rakja fészkét. Márciusban nyíló barkái nektárral és virágporral látják el a korán ébredő rovarokat. A fűzlápok sok ritka védett növényfajt is rejtenek, amelyeket a rekettyefűz bokrainak árnyalása, klímakiegyenlítő hatása óv meg a nyári kiszáradástól. Sok más fűzfajtól eltérően ugyanis az egyébként is sűrű és szétterülő rekettyefűz levelei meglehetősen szélesek, így szinte erdei – párás, félhomályos, és kiegyenlített hőmérsékletű a bozótosok belseje. A klímaváltozással, általános szárazsággal párhuzamosan alighanem a visszaszorulására kell számítanunk.

Vidékünkön erről a növényről gyűjtik a virágvasárnapi barkát.

A tojás mellett a barka a leggyakoribb húsvéti jelkép. A mi éghajlati viszonyaink között a fűzfabarka helyettesíti azokat a pálmaágakat, amelyeket lengetve üdvözölte a nép egykor a Jeruzsálembe bevonuló Jézust. Ennek emlékére szentelik meg a barkát virágvasárnapján.
 

A megszentelt barkát a hívek otthonukban gondosan megőrzik, például valamelyik kép háta mögé beszúrva. Eresz alá tűzve villámcsapástól őrizte a házat, egyébként különböző betegségek alkalmával is használták, gyógyító erőt tulajdonítva neki. Baranyában a szentelt barkát kivitték a mezőre, s a föld négy sarkába egy-egy szálat tűztek, hogy az Isten oltalmazza meg a termést.

Idén vadvizek sokasága borítja a határt. Az egykori semlyékek már üdén zöldellenek, ott is hullámokat borzol az áprilisi szél ahol már csak néhány sásféle jelenléte utalt az egykori vízi világ emlékére. Legtöbbjüket lecsapolták és felszántották vagy befásították. A természet nem felejt és alkalom adtán visszavág, semmi okunk méltatlankodásra, az őselemek iránti kellő alázattal és bölcs odafigyeléssel megelőzhettük volna a bajt.

A Szabadka-Horgosi-homokpuszta azzal büszkélkedhet, hogy az országhatár közelében különleges lápvilág alakult ki, melyet részben a Körös ér formált, részben a homok és a lösz talajok átfedésének kettős hatása hozott létre.  

Amióta az eszemet tudom, félszegen mozogtam a területen, sohasem éreztem magam biztonságban. A napi politika függvényében mindig figyeltek, hol a jugoszláv határőrök, hol pedig a Varsói szerződés határvadász osztagai.

Azokban az sötét 1990-es években Jordan Aleksić környezetvédelmi miniszter eltökélt szándéka volt, határon átnyúló természetvédelmi területek kialakítása. Amikor már nagyban tombolt a horvátországi pokol, mi csendes őrültként a terepet jártuk és kutattuk a természeti értékeket. Ezt persze senki sem hitte el, az akkor már NATO határokat védő, egykori szovjet elvtársak sem, ugyanis  meg voltak győződve arról, hogy mi embereket, konkréten magyar katonaszökevényeket, a behívót megtagadó fiatalokat  csempészünk át Magyarországra. Nem is oly rég egy kirándulócsoporttal érkező nyugalmazott ezredes név szerint üdvözölt engem, és érdeklődött hogyan haladnak kutatásaim, ugyanis ők, a délszláv háború idején, a túloldalról szinte minden lépésemet követtek. Meg is köszönte szogálataimat. Magyarázkodás helyett, koccintottunk, mélyen a szemébe néztem, mert tudtam, hogy értelmetlen lett volna bárminemű magyarázkodás.

A   tervek el is készültek, a területeket pontosan meghatároztuk (valahol most is ott lapunk egy fiók alján), már a kormány elé került a javaslat, amikor befuccsolt az egész, mert ránkszakadt az embargó nevű átok, mely az idő múlásával tudatomban tragikomédiává módosult,  aminek az adott némi alapot, hogy  akárhányszor a múltról mesélünk, gyermekeink, fetrengenek a  röhögéstől, nem hiszik el, hogy valós, megtörtént eseményeket idéztünk fel. 1999-től, a  kumanovói megállapodás hatályba lépése után kivonták a katonaságot, és a határrendőrség vette át az országhatár  felügyeletét. Szinte lehetetlen volt a civilek jelenléte a folytonos  ellenőrzések, parirosdi, gyanúsítgatások miatt. Az utóbbi évek migráns áradata szinte teljesen ellehetetlenítette a magunkfajták mozgását a határövezetben. Sokáig a koszovói albánokat vezetgető szervezett bűnbandáktól rettegtem, de az igazi megpróbáltatások csak ezután következtek.

Minden bokorban, erdőfoltban, gyümölcsösben Közel- és Távol-Keletről vagy ki tudja honnan érkező vándorok jelentek meg. Ruháikkal, szemetükkel még is ma is tele az erdő. Egyre gyakrabban futottam bele, egy-egy mozgó, bevetésre kész csapatba, olyankor egy pillanatra megdermedtünk,  farkasszemet néztünk, mint a vadak,  majd igyekeztünk azonnal eltűnni a tetthelyről, mint a tetten ért tolvajok. Háborús övezetté vált a határsáv. Járőrök cirkáltak, helikopterek pásztázták az eget, szóltak a megafonok, működtek a hőkamerák éjjel nappal.

Ez is elmúlt. Ma béke honol az államhatár mentén. Ölyv kering a magasban a nyárfaligetből zöld küllő kiált. A rekettyések kiszáradt medrei megteltek vízzel és hosszú idő után visszatérhettek lakóik, az őshonos túlélők, ki tudja hányan maradtak. Nincs már csatazaj, nincsenek járőrök, megafonok, csak az erdei pacsirta fújja teli tüdőből tavaszi énekét. Vajon minek köszönhető ez a már idillikusan csöpögős állapot? – teszem fel a kérdést, vagy ez nem más mint az utolsó ütközet előtti vérszagú csend?  A rekettyésen túl pengésen csillogó acélszörnyeteg kígyózik. Ő jelenleg a béke és a biztonság záloga.

A bizarr jelen, a kegyetlen valóság a kilátástalan jövő jelképe, a tájrombolás, a megosztottság, az izoláltság mementója, melynek látványa csak negatív érzelmeket ébreszt. Ahogy álltam ott, bámulva a kerítés hűvös ragyogását, azon kaptam magam, hogy hosszú évtizedek után nincsen bennem félelem. Nem üldöztek többé a járőrök, nem kellett elrejtőznöm az embercsempészek dzsipjei elől, sem bujkálnom a bokrosokban lapuló migránsoktól. Néztem a monstrumot a negáció negációjával, és el kellett ismernem létezésének ellentmondásos szükségét. Vajon meddig kell még maradnia? A kiszáradó Afrikából induló milliókat is neki kell majd megállítania?

Ezernyi kérdés, de egy biztos, örökre nem maradhat, és hiszem, hogy hamarosan  előkerülnek a fiókokban porosodó tervek is, és a pusztító rombolás után, az emberek számára a közös jövő alakulása, a szülőföldön való boldogulás mellet ugyanolyan fontos feladat lesz a határon átnyúló természetvédelmi területek kialakítása is.

 

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon

Friss cikkek