A bányató

HULLÓ

Első találkozásunk idején hatalmas markoló gépek dolgoztak a mélyben, aranysárga homokot bányásztak rendületlenül. A munkálatok során kialakult meredek szakadású falakat rövidesen partifecskék százai foglalták el. Tojásaikat a laza talajba vájt járataik végén kialakított kamrácskába tojták, a fiókákat a mederben csillogó tavacskákban tenyésző szúnyogokkal táplálják.

A futóhomok korai földtani képződmény, dunai eredetű, lerakódásának legjelentősebb szakasza az utolsó eljegesedés idején mintegy 25.000 évvel ezelőtt történt, de tomboló homokviharok már a vidékünkön kóborló kőkori vadászok életét is keserítették. Az első neolitikus fölművelő népességek kerülték a terméketlen száraz területeket, szálláshelyeik a homokvidék tavai és vízfolyásai mentén létesültek.

A Duna-Tisza közi homokhát értékét mindig is a víz jelentette, mert a löszös alapkőzeten létrejött agyagos teknők a felszínen tartották a vizet, ezért semlyékek, mocsarak, kopolyák, tavak és lápok sokasága alakulhatott ki a fennsík felszínén. 

Ezer tó országa voltunk, ahogyan Finnország, de csak voltunk, mert ez az állapot ma már csupán földtörténeti emlék, mert röpke 100 év alatt közel ezer vizes élőhely tűnt el a homokhátról, ami azt jelenti, hogy durván négymilliárd köbméter víz hiányát érezzük nap mint nap.

A tájátalakítás és a helytelen tájhasználat iskolapéldája lehetne kistérségünk, mert a vizek eltűnéséért elsősorban az esztelen rablógazdálkodás a felelős.

Ezer tó, ezer történet, ezer tragédia, ezernyi túlélő szerte a Kárpát-hazában. 

A túlélők egy csodálatos képviselőjével találkoztam a minap, egészen váratlanul miközben araszoltam lefele az elfeledett homokbánya sivár homokján.

Vidékünkön utoljára Lengyel Géza botanikus (1884-1965) jegyezte Királyhalom környékéről, ahol 1915-ben, a Magyar Királyi külső erdészeti kísérleti állomásán dolgozott és kutatott.

Mit keres a mocsári nőszőfű, mely eredetileg a hűvös lápok lakója volt, egy bányató lankáin?

(HULLÓ)

Utánajártam és kiderült: az orchideák családjába tartozó színpompás virágú növény furfangos módon találta meg a túlélés lehetőségét a lápok nélküli világban, ahol az ember lépten nyomon akarva, akaratlanul új élőhelyeket hoz létre. Éveken át készülődött a látványos bemutatóhoz, a nagy visszatéréshez, amihez szövetségeseket kellett toboroznia. A gombák világában találta meg őket és lassan, fokozatosan, nagy-nagy türelemmel alakította ki kapcsolatait és örök életre szóló föld alatti hálózatot hozott létre. Egy csodás nyári hajnalon vége szakadt a százéves magánynak és rózsaszín szirmok százai borították be a nedves fövenyt. 

A bányatavak azonban nem pótolhatják az elveszített természetes vizes élőhelyeket. Kétségtelen, hogy menedéket és esélyt jelentenek a vízhez kötődő fajok számára, de gyakran nagyobb kárt okoznak, mint hasznot. Kialakításuk során megszűnik a felszínt borító őshonos homoki vegetáció, de ettől nagyobb gond, hogy megbontják a rétegvizek áramlását és mint a szivacs összegyűjtik környezetük összes vízkészletét. A talajvíz szintjének csökkenése (átlagosan 4-6 m) a homokhát egyik legaggasztóbb problémája.

Milyenek a kilátásaink? Van-e megoldás?

Siránkozzunk, imádkozzunk, költözzünk el vagy dugjuk fejünket a homokba, bár utóbbiról kiderült, hogy valótlan az állítás, mert a jámbor madáróriások sohasem tesznek ilyet. Tehát a mindenképp értelmetlen struccpolitika helyett végső ideje hozzálátni egy működő stratégia kidolgozásához, mert az idő ellenünk dolgozik.

Hogyan pótolni a hiányzó vizet a Duna-Tisza közén? 

Kezembe került egy előtanulmány a Homokhátság vízutánpótlásának biztosítása egy hajózható Duna-Tisza csatorna Tass-Szolnok nyomvonalon, valamint az Alföld tengelyében egy új öntözőcsatorna létesítésével. A projekt célja a Homokhátság vízben szegény, a klímaváltozás hatása miatt, a sivatagosodás veszélyének kitett régióban az életfeltételek megvédése, a gazdasági tevékenység javítása. A csatorna folyamatos vízellátása lehetővé teszi az öntözéses gazdálkodás kiterjesztését az egész területre és a gazdasági mutatók mellett nagymértékben hozzájárulna a korlátolt mennyiségű ivóvízkészlet megóvására is, amelyet jelenleg nagymértékben hasznosítunk.

Várható, amennyiben továbbra is ilyen mértékben ivóvízzel öntözzünk földjeinket, gyümölcsöseinket, hogy a közeljövőben komoly gondok jelentkezhetnek majd a lakosság vízellátásában. 

A tervezett öntözőcsatorna átnyúlna Vajdaság területére is és végre valahára lehetőségünk nyílna egy csomó, évtizedek alatt felgyülemlett vízügyi probléma megoldására. Összekötni a Dunát a Tiszával.  

Volt már erre példa a történelem során, amikor a Szuezi - csatornát megelőzve, itt a Vajdaságban, megépült a világ legnagyobb hajózható csatorna-rendszere. Az elfeledett Kiss József és Kiss Gábor testvérpár hadmérnöki tervei alapján készült, 1802-ben adták át a forgalomnak. Nevezetességei, a világ első betonzsilipje Bezdánnál és a ma már védett ipartörténeti műemlék a Türr István zsilip Óbecsénél.

Idővel, mint annyi minden mást, a Ferenc-csatornát is elhanyagoltuk, így az ma egy bűzölgő pangóvizes kanális, mely csupán arra való, hogy befogadja a partjain sorakozó ipari létesítmények szennyvizét.

A bányató áttetsző vizében színpompás halakat pillantok meg, napkárászokat, melyeket egy feketén gomolygó törpeharcsa tömeg követett, de olykor a fekete sügérek pikkelyei is felcsillantak a déli napfényben. A halak valamennyien Észak-Amerikából származnak, de hogy ne legyenek kételyeim abban, melyik kontinensen járok éppen, egy mediterrán szitakötőfaj, mely éppen párját kergette a rencehínár felett, tudatta velem hollétemet. Bevallom, nem nyugtatott meg teljesen.

Mit rejt egy parányi bányató?  

Alkalmazkodó ősi nőszőfű, amerikai halak, mediterrán rovarok ... mi lesz itt még?

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon