Az ostorfa '' dicsérete''

HULLÓ

A sor nem haladt előre, már az utcába sem fértünk, az egyébként röpke délelőtt másodpercei fázósan hosszúra nyúltak. Sor(s)társaim gazdálkodók, vállalkozók jól elvoltak, a zsebből vagy a ridikülből előkerült irodai (mobil) kellékkel intézték ügyeiket, egymással szinte alig váltottak szót.

A kézzel írott levelek ideje végérvényesen lejárt, most vélhetően az emberi hangon történő kommunikációról szokik le a magunkfajta.

A tömegeffektus eddig keveset tanulmányozott törvényszerűségei alapján egy idő után már nemcsak az úttesten, de egy szintel feljebb, az utcai fasor ágai is megteltek látogatókkal. Eleinte örültem a madaraknak, amik vad mohósággal kapkodták az ostorfa barna bogyóit. Északról érkezett fenyőrigók voltak, már napok óta ostromolták a várost.

Tarka csapataik csacsogó hangjukkal melegséget loptak a hivatalok tolóablakához igyekvő mélabús emberek szívébe, akiknek a villany- és fűtésszámláik kifizetésén kívül semmi más nem járt a fejükben. Eleinte nagyon jól elvoltam, végre kedvemre, órákon át figyelhettem a rigók viselkedését, semmi rohanás, kötelező jelenés vagy titkos találka nem siettetett. Az éhes csőrök százai pedig rendületlenül habzsolták az apró bogyókat, de csak egy részüket sikerült lenyelniük, a java lehullott a földre. 

A madarak emésztése köztudottan gyors, elöl be, hátul ki... és az ágakkal, magokkal együtt máris hullott alá a sárgásan híg mennyei áldás.

Már terítve volt az aszfalt, meg minden, ami alattuk parkolt. Mint a kínzókamrák tehetetlen foglya, kénytelen voltam végignézni ütött-kopott, ifjúsága teljében még meggypiros autóm színeváltozását.

Autóm egy posztmodern műalkotásra hasonlított leginkább, a drapp alaptónus mellett a fehérrel spékelt amorf beütések fogtak meg legjobban. Akkor értettem meg, mi is valójában az angazsált művészet, mert a beütések helyett a szemetelő madarakat ütöttem volna le, meg azt, aki először teleültette a várost madárcsalogató ostorfákkal...

A nyugati ostorfát Észak-Amerikából (ahol őshonos) először Angliába hozták be az 1600-as évek elején, magyarországi megjelenését a XIX. század első felére tehetjük.

Szabadkán, a Kertvárosban gelegonyának hívtuk, Zomborban bogyósként ismerik, Kikindán a szerb neve pincika.

Gyerekkoromban, zöld bogyóit lövedéknek használtuk, mivel pont beleillettek patent ceruzáink fúvócsövébe. Szeptemberi nagyszünetekben rohantunk a kiserdőbe és az ágakon madárként csüngve, tömtük zsebeinkbe az édeskés gyümölcsöt.

Mivel a nyugati ostorfa jól tűri a városok száraz, meleg, szennyezett levegőjét, elviseli az utak sózását, eltűri a gyökércsonkítást, a kéregsebzést, koronájának csonkolását, rendszeres visszavágását, ideális fajnak bizonyult utcai fasorok, parkok, játszóterek és más zöld felületek kialakításához.   

Azonban hamarosan kiderült, hogy egy agresszívan terjedő veszélyes fajt dédelgettünk faiskoláinkban.

Amennyire jó a bogyó-bőség a fenyőrigónak, annyira tragikus a természetvédelemnek. A piros termések húsos részét megemésztik a madarak, de sárga csonthéjas magukat kiürítik…ott, ahol éppen vannak. Azaz vándorlásuk során szétszórják földrészünk minden táján. Nem nézik, hogy természetvédelmi területen vagy a szomszéd kertjében ér e földet anyagcsere termékük. Ez az invázió nagyon nem jó a helyben élő természetes növényzetnek. Ahol hagyják sűrű, sötét, zárt erdőségeket alkot, a hazai őshonos növényeket teljesen kiszorítja. Csak a kora tavaszi, még a lombfakadás előtt nyíló lágyszárúak virágoznak tömegesen az ostorfa erdőkben. A Szelevényi-erdőben a tarka sáfrányok ezreit csodálhatjuk meg ilyenkor.

A legtöbb európai ország tiltólistára helyezte a nyugati ostorfát, büntetést látnak elő annak a tulajdonosnak, aki  kertjéből nem irtja ki idejében.

Magyarország 2008 óta kormányrendelettel tiltotta be a nyugati ostorfa telepítését. A természetvédelmi területek kezelői óriási erőfeszítésekkel és anyagi ráfordítással próbálják irtani a hívatlan vendéget. Nálunk, Szerbiában más a helyzet.

Vannak gazdaságok, amik kifejezetten kedvelik, mivel nem kell szaporítani (megteszik azt a madarak, ingyen) gondozni sem, mert szinte nincs természetes ellensége. Csak az áthatolhatatlan, ostornyél vastagságó sarjúkat kell ritkítani és néhány év alatt letermelhető a betervezett mennyiségű tűzifa, mert fája másra nem való.

Sajnálattal olvasom, hogy egy Nyugat-Bácska-i városka faiskolájában nagyban folynak az előkészületek egy új hibrid létrehozásán, mely képes lesz majd jobban eltűrni a terhelést.

Már látom is az ipartelepek üdén zöldelő ostorfa ligeteit, melyek még az intenzív szmogriadós napokon is magukhoz csábítják majd az éhező madarakat...

Ez is egy megoldás, de lehet, hogy okosabb lenne, ha nem a városok szennyezett levegőjéhez tenyésztenénk ki mindent elviselő szuper fákat, inkább azon munkálkodnánk, hogy velünk, emberekkel együtt még a legérzékenyebb nebáncsvirágok is meg tudjanak élni, fenn tudjanak maradni utcáinkon, kertjeinkben, iskoláink udvarán.

Csak egy közös célnak van értelme, élhető otthont teremteni településeink minden lakója számára.          

                  

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon