Az E-621-es csapdája (1. rész)

A gyár rozsdás drótkerítésének dőlve várakoztam. Egy ismerősöm jelentkezett, hogy végre elkelt a húsüzem, és át szeretne adni néhány fototót. Hátha érdekel.  Más nem maradt, csupán néhány fotó. Korábban gyakran jártam arrafelé, alig vártam a napot, amikor mehettem. Még ma is kavargnak bennem azok az emlékképek, amikor munkahelyén, a hatalmas gyárban meglátogatthattam édesapámat. 

Ó, a gyár, az óriás, a mindenható,  az ország  legnagyobbika, több ezer munkás második otthona, ahol sorra dőltek a rekordok, a szocialista országépítés gyöngyszeme volt, a jövőbe vetett hit megrendíthetetlen bástyája. Szinte énekelve dolgoztak ott az emberek, nekem  úgy tűnt, mindenki boldog volt. Főleg kettő után, amikor a teherbejárat melletti apró üzletben vásároltak, illetve csak felírták a szakszervezeti  listára: a szalonnát, a szalámit, a konzerveket, a cukor, a krumpli és a tűzifa mellé, melyről 12 havi lefizetésre észrevétlenül elkopott, esetleg a  tizenharmadik  fizetéssel letudhatták a kölcsönt,  vagy annak jelentős részét. Az ügyesebb brigádvezetők   így jutottak lakáshoz, kertes házhoz az Újfaluban. Havi egy doboz cigi kamatostól mindenestől, harminc év és nóta.  Az akkori jólét kölcsöneit most együtt nyögjük az utódállamokban, akik naivan itt rekedtünk.

Nyögjük, de már kevésbé lelkesen. Amikor elfogyott a boltban az áru, beszóltak a főnökségbe, hogy kellene egy tonna pástétom és azonnal legyártották a kissé férrecsúszott címkés, tehát selejtes  termékeket  és máris robogott a targonca az olcsó resti irányába. A munkásosztály élcsapata mindenre éberen figyelt, nehogy a dolgozók  bármiben szűkölködjenek.  Évente volt azonban egy hét,  amikor  mindenki takarított, szó szerint mindenki, még az irodisták is. Jöttek a amerikaiak. Mindent átvizsgáltak. Amit nem tudtak feltakarítani vagy szanálni, lezártak és ráírták nagy piros betűkkel, hogy Belépni tilos (Zabranjen ulaz  ONO i DSZ), ami annyit jelentett, hogy zárt terület  és külföldiek,  pláne egy kapitalista nagyhatalom hivatalnokai nem léphettek be semmi szín alatt. Az amcsi ellenőrök korrekt módon be is tartottak a szabályokat.  Volt rá eset, hogy a teljesen reménytelen helyiségeket egyszerűen befalazták. Aztán meszeltek.

Az amerikai partner kizárólag színhúst vásárolt, dobozos sonka formájában.  Nem is értettem,  hogy apám folyamatosan amerikai sonkával kínált, pedig ott sorakoztak a szebbnél szebb, kivánatosabbnál kivánatosabb felvágottak, szafaládék, a krányi kolbász, és a sokféle pástétom.

Egyszer aztán, unszolásomra, végigvezetett a termelési osztályon. A csarnokban nagy volt a sürgés-forgás, de az elképzelt húshegyek helyett csak  hatalmas kádakra, teknőkre és sistergő  kazánokra emlékszem és óriási fém karokra és markolókra, melyek  folyamatosan  dagasztották a különböző állagú pépeket. A bekötött fejű kötényes emberek folyamatosan  különböző  zsákokkal zacskókkal, dobozokkal és tasakokkal bíbelődtek. Mi lesz ebből a nyúlós masszából kérdeztem. Vegyes felvágott – hangzott a válasz - de most ne kóstold meg, kell hozzá még némi adalék. 

Mivel az amerikai elvitte az összes valamire való húst, a maradékból kellett gazdálkodni. A maradékból kellett el készíteni  a hazai piac vezető húsipari termékeit. Megoldották. Még a JNH katonáit is ellátták, pedig ott a minőség volt az első, de megoldották. Adalékokkal. Ezért a hazai piacra zamatos, különleges, addig ismeretlen újszerű, modern csomágolású, de elsősorban biztonságos termékek kerültek. Szédületes élmény volt, melynek eredményeként, uzsonnára, felvágott helyett mégis az amerikai sonkát választottam.