SZELLEMÍRÓK ÉS SZELLEMIRTÓK

– Hát maga egy hitvány megalkuvó! Nem érti, hogy jobb állva, emelt fővel meghalni, mint térdelve élni?
– Ó, én a fordítottját vallom. Jobb állva élni, mint térdelve meghalni, fiatal barátom.

(Joseph Heller: A 22-es csapdája)

Valahol itt az igazság. A többi csak közhely. Póz, a hősöknek szánt szöveg. Azok úgyis elesnek a csatatéren. Utána a menyasszonyi fátyol a fejekre kerül, és kisvártatva a háborús özvegyeket a hátországban gyáván megbúvók kezdik vigasztalni.

Nem véletlen a bevezetőm. Bátorságról és gyávaságról lesz szó.

Két napja néztem meg újból Polanski Szellemíró című filmjét. Nem másodszor láttam, hanem immáron vagy féltucatnyi alkalommal.

S bár Pawel Edelman nagyon egyedi operatőri munkáját ugyanúgy illene dicsérnem, mint a társforgatókönyv-író Robert Harrisét, ez az írás nem filmkritikának készül: csak közvetett módon illeszkedik a mozihoz. Polanskinak sem a rendezői, hanem az emberi kvalitásával fogok indítani. Ígérem, a végén köze lesz a vajdasági mindennapjainkhoz is.

Ma, a gyorsan skatulyázó szentenciák korában szokás Polanskit megrontónak, szexuális bűnözőnek kikiáltani.

Ki ne tudná, közhírré tétetett: idestova ötven éve az USA-ban elfogatóparancs van ellene.

Kiskorúnak számító lánnyal volt viszonya egy hollywoodi partin, ami a hetvenes évek Amerikájában kábé annyira számított bűnnek, mint Miss Daisy sofőrjét négernek nevezni, vagy Brezsnyev viccet mesélni a 82. sugárút sarkán.

Akkoriban elég huzatosan vadult a szexuális erkölcs. A hippikorszak egyik hozadéka volt, hogy dívott a szabad szerelem.

Éppen a kokaincsíkos Hollywoodban ügyeltek volna a moralitásra?

Hisz ideát Európában – mondjuk a Skandináv országokban – még a kilencvenes években is árultak mindenfelé gyerekpornós újságokat, nudista magazinnak álcázva. A későn született liberális kompánia legnagyobb bánatára a szabadelvűség paradicsomának számító Hollandiában 1985-ig (!) volt csak törvényileg megengedett a pedofil-tartalmú filmek forgatása és forgalmazása – aztán ott is szólt nekik valaki jóindulatú, hogy nyolc-tíz éves kisfiúkkal-kislányokkal azért talán mégsem kéne…

Polanski vétke tehát egyáltalán nem volt egyedi, nem volt kirívó. Eléggé közismert tény, hogy a filmiparban, a sztárvilág mételyében a szereposztó dívány ugyanolyan kellék, mint a sminkasztal vagy a rendezői szék. (Bizonyos esetekben olykor mindhárom csereszabatos funkciójú.) Ráadásul Roman Polanski „megrontott” áldozata – aki napjainkban nagymama korú asszony – már a legelején visszavonta a vádakat. Magyarán nem történt erőszak, mindkét fél önként, dalolva benne volt a buliban. Mégis: az USA Kalifornia Államának ügyészei máig érvényben lévő elfogatóparancs alapján vonnák kérdőre a 84 éves rendező-zsenit.

Kérdezhetné valaki, mire föl ez a ritkán tapasztalt állhatatosság? Mi végre sajog ennyire az USA törvényhozását kiszolgálók igazságérzéke? Hisz ilyen elánnal csak némely aggkori demenciában szenvedő vélt kollaboránsokat szokás vegzálni.

A válasz egyszerű. Polanski filmjeiben keresendő.

Ugyanis elöregedvén és elunván a világ hitványságait, a lengyel-zsidó származású rendező egymás után készítette el korszakos, komolyabbnál komolyabb témákat feszegető filmjeit, amelyekben lerántja a leplet azokról a hatalmasokról, azokról az erőkről, akik emiatt őt máig börtönbe akarják tuszkolni.

Műfajilag ugyan hívhatjuk politikai thrillernek a Szellemírókat, ám még a fölszínes, popcornt majszoló mozizóban, pláne a „vájt szeműbb” filmrajongóban is maradandó, egyértelmű utalásokat hagynak a Polanski által megfogalmazott képsorok.

Van bennük szó összeesküvés-elméletről, suttogón terjedő politikai pletykákról, életszerű történelmi allúziókról. A történet-visszacsatolás eszközével pedig máris az aktuálpolitika bugyrának mélyén tunkolhat az ínyenc, leplezetlenül fölismerve és gúnyolva a nyugati demokráciák globalizmust kiszolgáló elvtelenségét.

Polanski nem egyedül bőszíti a hipokrita hatalmasokat. 

Jó ideje Mel Gibson, Michael Moore meg – na, ki hinné? – Steven Spielberg is a kisistenek tiltólistájára került. Az indok minden esetben más persze, de az ok-okozati tényezők mégis beszédesek.          

Akik hatalomban vannak, azoknak soha nincs, vagy igen kevés a valóságképük. Humorérzékük végképp. Ez korunk hatalmasainak ismérve.

 

"Ha meg akarod tudni, hogy ki uralkodik fölötted, elég kideríteni, hogy kit nem szabad bírálnod."    

 (Voltaire)

Hát így jutunk el oda, hogy kiknek az érdeke a politikailag korrekt közbeszéd lélegeztető-gépen tartása.

Nem is túl régen, amikor még az emberek más emberekkel, és nem a maguknál okosabb telefonjukkal beszélgettek, a királyok azért tartottak udvari bolondot, hogy legyen egy erkölcsi iránytűjük, ha tetszik közéleti baro(m)méterjük. Aztán – igaz – előfordult, hogy a királyok némelyike is inkább az udvari bolondot nyakaztatta le, ha az túlontúl őszintének bizonyult, de azért a többség valahogy mindig észrevette magát, és időben retirált, alkalmazkodott a körülményekhez.

Ma ezt a megengedő fölismerést politikai gyengeségnek hívják.

Sivalkodva kérnek számon olyanok, akik bal kézzel szenvelegve szórják az igazságot.

Homofóbia, rasszizmus, felsőbbrendűség, gender-elmélet.

Közben a magyar parasztgyereket szakmányban ócsárolják a szokásai, a tájszólása miatt, azok, akiknek a születésükkor az első hang amit hallottak, egy koreai kávéfőző gép szörcsögése volt, és egyetlen olvasmányuk a házhoz kihordott Tetovált Műköröm irodalmi magazin.

A parasztot gátlás nélkül csúfolják szürkeállományos fotelvirágok.

Merthogy azok érdekében nem szokás olvasói leveleket írni, nem szokás a facebookon megvédeni őket. Tudjuk kik viszik, kik vitték minden koron tovább ennek a népnek a szellemét. Hát így kell szájzárat rakni a közvéleményre. Öncenzúrával.

Csak egy példa a végére: ha valamelyik sváb feminista ingyen ajánlja testét a migránsoknak, arra ájultan hallelujáznak. Az jó. Ha egy magyar miniszterelnök mond olyasmit, hogy a haza nem eladó, akkor hörögni kezd a falka. Mert az nem jó. Hol itt az igazság? – tennénk föl a kérdést. Ne keresd barátom az igazságot!

A szemed előtt hever, előtted van, csak vedd észre, mekkora világossággal lobogna. Hiába. Lassan oszlik a sötét. Még tartanak az utolsó képkockák a Vámpírok bálja jelenetéből. Nem véletlenül ez is egy Roman Polanski film címe.

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon