November 1-jén

Olykor még mindig a remény rabja vagyok. Szerintem olykor mindannyian. Nem lehet a halálról úgy beszélni, hogy közhelyeket ne mondjunk. Távozásakor sem vitt el magával mindent, mert lenyomata bennünk sokáig él. Örököltem szenvedélyes racionalitását...

Szöcse

Ismeretlen volt az érzés. Teljesen új. De nem tetszett. Fájt. Felemésztett. Haragudtam. Tehetetlennek éreztem magamat. Nem tudtam mit hoz a holnap. Nem is vártam a holnapot. Nem vártam semmit. Csak voltam.  Gyűlőltem a boldog embereket. Hányni tudtam volna.

Hosszú percekig nem vettem levegőt. Szétmart a keserűség.

Újra és újra lejátszottam azt a jelenetet a fejemben, amikor a karjaiba vett, és pirosra lakozott körmeivel, hosszú ujjaival megcsiklandozott. Nevettünk és magához ölelt. Mindig addig ölelt, ameddig nekem arra szükségem volt. Imádtam az illatát. A hangját, a határozottságát. Az élni akarását. A bátorságát.

Melegséggel töltötte el a kis házunkat. Még aludt, beosontam az ágya mellé és elloptam a fiókból a vörös rúzsát. Ő pedig úgy csinált, mintha nem ébredt volna fel az izgatott szuszogásomra. Aztán a rúzst szétmajszoltam az arcomon, mert még nem tudtam szabályos körvonalakat húzni. Ő megdorgált. De a szeme mindvégig nevetett.

Összetartotta a családot. Jó példát állított elém és kérte, hogy ha átmegyek az úton, fogjam meg a testvérem kezét.

Elsős lettem. Kispárnát tett a zöld biciklije csomagtartójára és megindultunk. Idióta hangokat adtunk ki, mintha repülővel száguldanánk.

Aztán aggódott, mert nem ismertem fel a betűket olyan gyorsasággal, mint a többi kispajtásom. És sejpítettem. Minden követ megmozgatott.

Véget ért az első osztály és boldogok voltunk. Színötössel végeztem. Több év végi bizonyítványt már nem írt alá nekem.

Amikor beteg lett, nem értettem semmit. Sokat hányt. Tolókocsiban is láttam, leborotvált fejjel. Gyenge volt és már nem volt élénk a szeme. De küzdött. Ugyanazzal az elszántsággal, mely mindig is jellemezte.  

Vasárnap volt. Kint játszottunk az utcán. Megolvadt a csokim, mert meleg volt. Amikor bementem a konyhába, hogy a hűtőszekrényből kivegyem az újra megdermedt, megmaradt két rúd csokoládémat, a szobából hangos jajjveszékelést hallottam. Nagyon hangosat. Aztán mindenki rohanni kezdett és  ordibáltak. Benéztem a szobába. Összeroskadtak az ágy mellett.

Sírtunk. A szomszédasszony megölelt, aztán sorba mindenki csak ölelt. Jajjgattak. Mondták, hogy köpjem ki a rágót a számból, nehogy megfulladjak. De én akkor már lufikat is tudtam fújni, mert Ő megtanította nekem.

Olyan sokszor hiányzik.

Olyan sokszor futottam volna hozzá még egy ölelésért. Bátorító szóért, útbaigazításért. Vagy csak egy pusziért.

Olykor még mindig a remény rabja vagyok. Szerintem olykor mindannyian.

Nem lehet a halálról úgy beszélni, hogy közhelyeket ne mondjunk.

Távozásakor sem vitt el magával mindent, mert lenyomata bennünk sokáig él.

Örököltem a szenvedélyes racionalitását, mely teljesen meghatározta a lényét.

Köszönöm, hogy ismerhettelek, köszönök Neked mindent!

(Erdődi Edvina Facebook-bejegyzése)

 

 

 

 

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon