Itthon és otthon – két város Vajdaságban

Macska a meggyfára, nevetés és jóleső dráma a lélekre

Pixabay/ArtsyBee

Hiányzott már nagyon a szülővárosom lehelete.

Tegnap este kint ültem apáékkal a teraszon. Kicsit csípte az arcomat a szél, magamra is terítettem egy kabátot. Gőzölgött a kávé az asztalon, melegítettem a kezem. Apával mindig a munkáról és a politikáról beszélünk, ha itthon vagyok. Majd amikor komoly hangnemváltozásra kerül sor, és amikor az érvek már nem elegek, hogy meggyőzzük a másikat, akkor témát váltunk, és a szomszédasszonyról beszélünk, aki tegnapelőtt nyulat hozott át. Mert nekik már nem fért bele a hűtőbe.

Aztán hallgatunk.

Az utcán szorgos kis emberek lépteit hallani és régi biciklik csikorgását. Hallom, ahogy a szomszédasszony kikíséri a rokonokat, majd meglehetősen hosszúra nyújtja a búcsúzást. A hátsó kertben lopakodik egy macska, ránk-ránk pislant, aztán gyorsan felmászik a meggyfára.

Otthon igazából még éjfélkor is éberen teszek-veszek, gondolkozom, forgolódom az ágyban, de itthon már kilenc órakor elálmosodom.

Szeretem a szobám piros falait. A piros színt  akkor sikerült kiharcolnom, kemény hiszti árán, amikor még gimis voltam. Azzal, hogy a szobám egyik falának kötelezően fehér színűnek kellett maradnia, hogy némi világosság is legyen a szobámban. Persze azóta újrameszeltük a falakat, de nem akartam a színvilágon változtatni. Kellett, hogy maradjon valami az itthoni életemből, ami nem változik, ami csak az enyém.

A szobám ablakai a hátsó kertre néznek. Régen volt redőnyöm is, de az sosem volt funkcióban. Sosem lehetett besötétíteni nálam. Aztán ablakcserére került sor, és új PVC ablakokat kaptam, és már redőnyöm sincs. Apa megígérte, hogy ebben az évben biztosan kapok új és működő redőnyöket, amire én csak bólintottam.

Esténként szeretek azon az ablakon kinézni. Látni a kivilágított templom tornyát, bámulni a homályos faágakat, amik azt takarják. Az a templom mára még többet jelent nekem, mint eddig valaha. Annak köszönhetem, hogy nem csak itthonom, de otthonom is van. Igen.

Kell az itthon kiegyensúlyozottsága, hogy uralja a káoszt. Kell, hogy az itthon elmondja nekem, hogy jól döntöttem, vagy hogy ne kímélje a lelkiismeretemet. Kell, hogy átgondoljam az elmúlt napok, hetek történéseit, feldolgozzam a változásokat.

Van az itthon töltött napokban valami megmagyarázhatatlan.

Itthon megnyugszom, mélyeket lélegzek. Itthon az álom sokkal mélyebb és nyugodtabb.

Reggelente mindig dühöngök, ha arra ébredek, hogy betűz a nap a szobámba, hogy a nappaliban már nagy hangerővel zajlik az élet, megy a cowboy film a tv-ben, rotyog a tyúkhúsleves a tűzhelyen, de igazából én ezért jövök haza.

Az otthon pedig ott van, ahol a mobiltöltőm is van.

Otthon az élet összes baromságát meg tudom osztani Vele – cenzúrázatlanul, megbánások nélkül. Ahol van helye a szavak nélküli pusziknak, a simogatásoknak, miközben csak úgy elmegyünk egymás mellett.

Otthon tökéletes arányban van jelen a nevetés és a jóleső dráma, ami segít, hogy tovább küzdjek odakint. Ahol fagyit, vagy éppen pattogatott kukoricát ehetünk vacsorára, ahol a plusz kilók azt jelentik, hogy csak több szeretnivaló van a másikon.

Én emiatt maradok itthon, és emiatt van még egy otthon, itt, Vajdaságban, a Duna csobogásánál.

Mert én innen nem tudok elszakadni.

 

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon