Úgy vagyok vele, hogy legalább két hét kell arra nyáron, hogy kicsit kiszakadjak a mókuskerékből, hogy ne kelljen a reggeli ébresztőre morcosan kitápászkodnom az ágyból. Legalább két hét.
Két hét, amit úgy várunk, mint a messiás.
Hosszasan osztunk-szorzunk, hogy ki mikor használja ki ezt az időt a munkahelyen, időben jelezzük óhajunkat a főnöknek, de akkor is nagy csatákat vívunk a kollégákkal. Majd otthon a család minden tagjával egyeztetünk, hogy hova menjünk a szabadság alatt, hogy mindenkinek jó legyen, és kevesebb hisztit hallgassunk. Aztán tervezünk, pakolászunk, jegyzetelünk, hogy melyik nap melyik rokonunknál alszunk, hova visszük a gyerekeket, kinek tudnánk lepasszolni a kicsiket, hogy kicsit megpihenjünk tőlük, de az ablakokat is jó lenne már megmosni, a meszelésről nem is beszélve. Amúgy a szőnyeget sem ártana már nyakon önteni pár vödör szappanos vízzel, a paradicsomot is lepasszírozni, meg kovászos uborkát is csinálni.
De könyörgöm, mégis kinek van kedve bármihez is ebben a 40 fokos melegben?
Érezzük, hogy a szabadság megszervezése kicsúszik a kezünk közül, hogy most sem olvastuk el azt a könyvet, amibe már harmadszor kezdünk bele az évben, hogy legfeljebb Skype-on beszélgetünk és kávézunk meg a barátnővel, aki a város másik végén lakik, és azt vesszük észre, hogy azért a gyerek is unatkozik egymagában. Ekkor újra megfogadjuk magunkban, hogy jövőre más lesz, elmegyünk nyaralni, de legalábbis kiköltözünk a tópartra. És befejezzük a könyvet.
De igazából mire is (lenne) jó a nyári szabadság?
- Pihenésre.
- Ihlet gyűjtésére.
- Tanulásra.
- Önképzésre.
- Elmélyedésre.
- Megnyugvásra.
- Egymásra találásra.