A világháló árnyékában

HULLÓ

Az iskolaszolga és tornatanár újév után, amikor napokon át tíz fok alá süllyedt a hőmérő higanyszála, láttak hozzá a jégpálya előkészítéséhez. Napokon át locsolták a sportpályát, hízlalták a jeget.

Az órákon már senki sem figyelt, csak lestünk kifele, a szünetekben pedig rohantunk segédkezni a vízhordásban. A januári félévi szünetben az udvaron tolongott az iskola apraja-nagyja. Akkoriban jelentek meg az első fűzős műkorcsolyák, de a legtöbb gyereknek kulccsal, bakancsra erősíthető korcsolyája volt.

No, persze mindenkinek ebből sem jutott, ezért ment a csere-bere, folyt a vita, a veszekedés. A türelmetlenek szétpárosítva csavarozták fel azokat, szabad lábukkal pedig csak lökték magukat.

Egyesek késő estig maradtak a jégen, már dideregtek a hidegtől, amikor tanáruk rájuk kérdezett, mi a ba. Könnyezve panaszolták, hogy nem mernek hazamenni, mert egyetlen pár téli cipőjük talpa levált, pontosabban a korcsolyán maradt.

Néhány évtizeddel ezelőtt még gyermekzsivajtól voltak hangosak a csillámló téli éjszakák – mesélem a gyereknek, aki rezzenéstelen arccal bámulja okostelefonját, nem reagál semmire, pedig minden szót pontosan hall, de vélhetően nem érdekli a téma.

Pontosabban tudom, hogy nem érdekli, hiszen nemrég ki is jelentette, hogy hagyjam őt békén ezekkel a sztorikkal, hogy „bezzeg az én időmben!” Őt nem érdekli a múlt, ő kizárólag a jelenben él és abban a világban, amit kreálhat magának, melyben ő szerepel minden mennyiségben, melyben a szürke tömegek fölé emelkedhet.

Influencer karrierre vágyik.

Nem kell hozzá semmi más, csak egy rövidke insta sztori. Néhány érintés csupán és világot válthat, álmodozhat, örülhet és boldog lehet, ha akar. Irányíthat, uralkodhat vagy bajt keverhet, ha úgy tetszik. Nincs szüksége senkire, de magányt sem érez, a lényeg, hogy online legyen, mindig, folyamatosan, éjjel és nappal is.

Egyszer, amikor úgy éreztem, tud rám figyelni, amikor fókuszálni tud néhány percig, elmondtam neki aggodalmaimat, hogy szerintem rabja lett a közösségi médiának, eltávolodott tőlünk, elidegenedett a valós világtól, digitális személyiséggé változott.

Javasoltam, hogy próbálja ki, milyen érzés lehet okostelefon helyett könyvet tenni a táskába és butatelefont használni egy hétig, vagy próbálja ki, milyen lehet a virtuális kapcsolatok helyett egy-egy élő találkozás.

Gondoljon már bele, hogy amig nyomogatja a billentyűzetet vagy simogatja a monitort, az-az idő alatt mi mindenről marad le, vagy marad ki. Hallgatott, de figyelt, egy pillanatig reméltem, hogy végre megszólal és beszélgetni kezdünk élő szóval, nem az üzenőfalon, de pittyent az eszköz, és újra eltávolodott. Már nem volt velem.

Nem érdekel ez a digitális detox szöveg, meg a megtért digitális kivándorlók érzelmi világa, de bevallom zavar, ha kimaradok -, ha kihagynak valamiből, zavar, ha nem csekkolom percenként a Facebookot, Instagramot, Snapchatet. Bevallom, kerülöm a számomra kellemetlen híreket, jobban szeretem a megnyugtató hazugságot a kényelmetlen igazságnál, álhíreket olvasok, áltudománynak hiszek, támogatom az oltásellenességet és tagadom a klímavátozás tényét - ennyit mondott ingerültem, aztán elsietett.

 

Egyedül sétálok a tóparton, megszokásból, mint régen. Már nem a jégen bukdácsoló gyerekek, vagy a nádvágók zaját hallom, most a vízre érkező ezernyi vadliba gágogásától hangos a téli nádas. A vöröslő alkonyat csak erősiti félelmeimet. Félek a megváltozott évszakoktól és a sötét erőtől, mely elrabolta gyermekeimet. Rossz irányba lódult a világ.

Tanácstalanul bolyongok, miközben arra gondolok, hogyha nem cselekszünk, elveszíthetjük a jövőt.   

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon

Friss cikkek