TÚL AZ ÓPERENCIÁN - 1. rész

A Bécsben fellépő Rade Šerbedžija plakátja a Humboldgasse sarkán

Eddig úgy voltam Béccsel, hogy onnét csak a szelet az, ami ér valamit. (Pirított zsemlemorzsával, a Nagy Levin receptje szerint.) Az összes többi Bécsből származó dolog jószerével mindig csak ártott nekünk, magyaroknak.

Bár a Babenbergek idején még tudták hol a helyük, hisz az Enns innenső partjáig a miénk volt az Őrvidék, és azt hittük, hogy a pozsonyi csatában (907) tőlünk kapott alapos ruha után örökre elmegy a kedvük a területi harácsolástól, ám nem lennének osztrákok ezek a németnek látszani akarók, ha minduntalan nem gáncsolhattak volna mindent, ami magyar.

Utoljára Mátyás még osztott a szájuknak ez előző évszázadokban ellenünk elkövetett sumákságaik miatt, de aztán sajnos ráfanyalodtunk a Habsburgokra. Attól datálódik a sógorság ezzel a népséggel. Jól bevásároltunk velük, kétségtelen. A számlájukra írható Mohácstól kezdve a megalázó vasvári békén át a nyakunkra telepített szlávok és románok tengere, meg a legjobbjaink likvidálása. Méreggel vagy cselszövéssel: a sunyi kétfejű sasnak sosem voltak skrupulusai. Mondjuk, én még most sem szopom be szegény Zrínyi vaddisznós „balesetét”. Aki netán elhiszi, az nézze tovább az Én kicsi pónim sorozatot.

A jó Rákóczit ugyanúgy el akarták tenni láb alól, mint utána bárkit, aki a magyar ügyet zászlójára tűzte. Hosszú és keserves lenne fölsorolni, mi mindenben volt kanala a bécsi politikumnak. Olyan nagyon azonban nem kell csodálkozni a gátlástalan hatalomvágyukon. Képzeljünk el egy jellemtelen, frusztrált, tésztaképű stricit, aki olyannyira kapzsi, ugyanakkor életképtelenül visszataszító, hogy a saját bibircsókos unokanővérével házasodik, csak ne kelljen osztani a családi ezüstöt. Mindehhez csapjuk hozzá, hogy az összvagyonát kétes üzleteken szerezte, de inkább örökölte. Sosem hódított meg semmit fegyverrel, mert a nádpajzsos-lándzsás négerek is kiröhögték. Ha a derék Sobieski kozákjai 1683 őszén a másnaposságtól böfögve nem köpik meg a tenyerüket Bécs alá vágtatva, ma már nem lenne kereszt a Josefstadt templomain, és a Schützengasse járdáján csak törökök és arabok mászkálnának. (Így ma csak kétharmaduk az, de erről majd később, bővebben értekezem.) A sok történelmi sérelem mellett a biedermeiert is az osztrákok bűnlajstromához írom, lévén a giccs tökéletesen passzol a borzalmas sramlizenéjükhöz.

Mit kezdjek én ott, ahol még ma is az a közkeletű doktrína, hogy Mozart osztrák, Hitler meg német volt? Holott ennek pont a fordítottja igaz. De valamiért az osztrák néplélek már csak ilyen: nem véletlen, hogy Freud doktor úr is a bécsiek között találta meg a legelborultabb alanyait.

Hogy ne folytassam tovább a sógorok eredetmítoszainak analizálását, békén is hagyom ezeket az önképükbe dermedt nyárspolgárokat. Egy biztos: mindig ügyesen el tudták adni magukat. Hétfőről keddre császári birodalomból köztársaságra váltottak, és a népi demokráciájukból egyenesen átigazoltak a virtigli nácizmusba, hogy utána szemrebbenés nélkül letagadhassák. Ma megint a demokrácia és a szabad szellem hírvivő csillagjai, a kancellárjuk, a kis Kurz méltó az elődökhöz. Ámul is a világ milyen opportunista politikát folytat. Ha kell nemzeti, ha kell liberális, és a jövő héten akár zöld is lesz, dacára annak, hogy tudomásom szerint ő az egyetlen európai (férfi) politikus, aki arcpirosítót használ.

Biztos a környezettudatosság jegyében, amire Ausztria olyannyira büszke.

Éppen emiatt húztam a kuruc számat, amikor Parndorf (Pándorfalu) határában megláttam a szélerőmű parkot. A gigászi lapátokat a Duna medence folyamatos huzatja működteti. A vonatablakból elnézve csak óvatos becsléseim lehetnek: a templomtoronynyi böhöm oszlopokat ugyan hány köbméter betonnal fixálták, hogy megtartsák a rotorokat?

Azt mondják ez a megújuló energia. A jövő környezetbarát áramtermelésének vélik sokan.

Szerintem meg épeszű ember ilyesmire nem büszke.

Gondolom, azon kevesebben töprengtek el, hogyha ezek a vackok valamikor majd elöregszenek – mert minden fölött eljár az idő, a turbinák is, a fém vázak is szétrohadnak egyszer, elavul a rendszer, átlép fölötte a technika fejlődés – akkor mi a rossebet fognak csinálni az értékes szántóföldekbe öntött többszáztonnányi vasbeton talapzatokkal? Jön majd Günther és kalapáccsal szétveri? Az lesz ám a szíszogó meló.

A főváros előtti lapályon pedánsan megművelt földek, vetések zöldellenek. Elvágólag dűlőutak, megint egy szélerőműpark, mindenfelé magasfeszültségű távvezetékek terpeszkednek. Be van kábelezve a vidék, hogy az iránytű is megbolondul tőle. Hát még, aki itt él! A szerelvény simán gördül be a Hauptbahnhof hipermodern épületébe. A budi 50 cent, automata enged át a kapun. Föltűnően sok a külföldi, mármint a „szemmel látható” idegen. Valószínűleg ettől is vadabb arányt kapnék, de a fehér emberekről nem tudhatom biztosan kifélék-mifélék. Nem kell szűk egy óra terepszemle Bécsben, hogy kikristályosodjék bennem a fölismerés: aki itt nem török, az tutira a néhai Jugoszlávia szülöttje. Szombat kora reggel, a második emeleti erkélyen harsányan telefonál egy klottgatyás bosnyák. Malacot rendelt a készülődő vacsorához. Hiába, hogy az utca túlfelén sétálok, horizontálisan egy hatsávos út, vertikálisan két emelet választ el tőle, tudom hihetetlen, de még a telefonjából kiszüremlő nő beszédét is tisztán hallom. A továbbiakban már nem is érdekes, hogy lépten nyomon szerb, horvát, bosnyák akcentusú járókelőkbe botlok. Mindenhol: szó szerint.

Ezért talán érthető megdöbbenéssel torpantam meg, amikor délelőtt tíz tájékán végre elhaladt mellettem egy igazi osztrák férfi. Kalapja, viselete, kinézete alapján valami tanárféle lehetett. Alaposan megnéztem.  Ott, az Arthaberplatzon villant be egy nagyon régi élményem. Még Újvidéken történt. Épp beírtuk az egyetemet, az első napokban a lakás környékével ismerkedtünk. Már majdnem egy hete a városban laktam, mindenütt szerb szót hallottam. Különös, meglehetősen idegen érzés volt a majdnem színmagyar szülőföldem után. Éppen emiatt földbe gyökerezett a lábam, amikor először ütötte meg a fülem Újvidék utcáin magyar beszéd. Egy idősebb házaspár sétált el mellettem, értettem minden szavukat, de a megilletődöttségtől már nem emlékszem miről társalogtak. Ott álltam a huzat marta újvidéki központban és sokáig bámultam utánuk. Az járt a fejemben, hogy az apám idejében itt még majdnem minden üzletben értették a magyar szót. A kilencvenes évek kezdetére meg már lámpással lehetett csak magyart találni.

Valami hasonló párhuzamot vontam le a bécsi tapasztalatokból is. Van egy szint, amit, ha átlépünk, a domináns nyelvi közösség helyébe fog lépni egy másik, kívülálló kultúra. Mindez pusztán idő kérdése, és a demográfiai mutatók függvénye. Eddig azt hittem, Budapest az igazi multikulturális közeg. Egy ideje tudom, Bécshez képest a magyar főváros a fasorban sincs. És ez azért némileg megnyugtató. 

 

(folytatjuk)

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon

Friss cikkek