A posztolás függősége

Az ünnepek és a téli szünidő alkalmával, főleg ha esik még a hó is, drasztikusan megnövekszik ismerőseimnek a közösségi oldalakra posztolt bejegyzéseinek a száma. Már teljesen megértem azt a vicces beszólást is, hogy az embernek valóban nincs szüksége ablakra, hiszen előbb megtudja az internetről, hogy milyen időjárásra ébredt, mintsem hogy kinézzen az ablakon.

Az ünnepek alatt a közösségi oldalakat teljesen ellepték a feldíszített karácsonyfás képek. Néha beírtam volna pár poszt alá, hogy attól, hogy én nem mutattam meg a fánkat, még nekünk is van. Vagy most, hogy újra esik a hó, beszéljünk a hóemberes posztokról! Hát amikor mi az utcában, kölykökként hóembert csináltunk, örültünk, mint majom a farkának, hogy a hasa nem gurult el a fejétől a szerencsétlennek. Az egyikünk feladata az volt, hogy a konyháról elcsenjen egy sárgarépát az orrának, a másiknak meg az maradt hátra, hogy a szenesből kilopjon pár fekete szemet meg gombot az öregnek. Oszt hogy örültünk!

Ma meg már nem csak a szelfizősök tündökölnek tökéletes ruhában, hanem a hóembernek is irigylésre méltó göncei vannak. És a feltöltött alkotások arra hivatottak, hogy minél több lájkot kapjanak, önigazolás gyanánt. A szeretet ünnepének estéjén már majdnem őszinte mosollyal posztolgatnak az emberkék magukról, a családi ebéd menüjéről, majd a kúl szilveszteri buliról és a drága italról a minél jobb szögben készült képek is felkerülnek az éterbe.

Na, a másik kedvencem meg az a sok üzenet, amiket olyanoktól kaptam, akikkel egész évben nem is beszéltem, sem szóban, sem írásban, és most mégis nagy lendülettel küldték a malacos, sárban dögönyészős, trombitálós, erőltetett gifeket, nagyon boldog új évet felirattal... Könyörgöm, hát mi a máknak?

Persze azok a bejegyzések sem maradhattak el, hogy xy-t eljegyezték karácsonykor (hú, de kreatív), vagy a nagy hír bejelentése, hogy kisbabát várnak. Még mielőtt bárki is lefejezne, ezek valóban nagy dolgok, és én őszintén tudok is mindennek örülni, de tegye már a szívére a kezét az, akinek nem sok a napi 15 kép az új jövevény első papácijáról, meg a fogáról, meg a sapkájáról, meg a keresztmamival, Bözsi nénivel, Tappancs manóval, vagy a pancsijáról, vagy arról, hogy milyen helyes fejtartással követi végig az éppen aktuális klasszikust a picur...hát zabálnivaló! És utána, mi lesz a gyerekkel? Ha majd évek múlva előkerülnek a meztelen pancsizós képek?!

Ami sok, az sok!

Nem tudom megérteni, hogy miért nem tudjuk ma már megélni a pillanatot? Miért bíbelődünk hosszú percekig a matrica vagy a szívecske, esetlegesen a legjobb effektus, szűrő kiválasztásával a posztolásra szánt képünkhöz? Miért engedjük meg azt, hogy külső szemlélői legyünk a saját életünknek? Miért törekszünk a tökéletességre, amikor tudjuk, hogy a legjobb story épp az odasült kacsasültnek vagy a szétrepedt diós bejglinek köszönhető?! Miért akarjuk elhitetni azt másokkal, hogy a lehető legboldogabbak vagyunk, aztán meg nem értjük meg azt, hogy miért nem kérdezik meg tőlünk azt, hogy hogy vagyunk?!

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon