POGGYÁSZ – 3. rész

Új Babylon épül

„Ha nem lesz ember, harcol a gép
Egymással szemben buta igék
Mire vársz, új Babylon épül
Gyere le, Isten, ideje már
Félek, ha késel, Babylon áll
Mire vársz, új Babylon épül”

Ha kimondom a varázsigét, a szót – Crna Gora –, egy másik képet hajt elém a képzeletem. A fantáziám fölűzi a három évtizeddel ezelőtti emlékeimet. Amikor még a tenger és annak szegényes partja mindenkié volt. Amikor még csak főtt, meg pattogatott kukoricát árultak taligákon és öböl szerte alig valahol, már-már kuriózumként lehetett csak kapni pizzát. Amikor még a strandoló apák kezében a boltból kihozott olcsó sörösüveg csillogott, a kocsmákban a puccos koktélok helyett szilva- meg szőlőpálinkát mértek, és a nők otthonról hozott tarka törülközőiken napoztak, mert sehol sem lehetett látni napozóágyat. Egyik strand sem volt fizetős. Az egyetlen parti zuhanyzóért több száz métert kellett ballagni, és akkor sem biztos, hogy folyt belőle a víz. Általában vízhiány volt. Nemhogy a strandon, de a fürdőszobákban sem volt édesvíz reggel héttől este nyolcig. A vécék mellett tengervízzel töltött vödrök, palackok sorakoztak. Mennyi viccet szültek ezek a nyakatekert helyzetek!

Ahogy lassan múltak a balkáni háborús évek, a nyaralások jellege is más mederbe lépett.

Akkoriban kezdték tanulni a helyiek a turizmus alapszabályait. Kitört a béke. Fölsóhajtottunk. Az évek során változtak, finomodtak, az igényesebb világlátás irányába mozdították el a szokásokat. A szerbiaiak mellett immáron a külföldi turisták is lemerészkedtek a montenegrói partokra.

Lett mindenhol meleg víz és légkondicionált apartman. Egymás után nyíltak az új, dizájnerezett bárok. A kukoricás kordék helyére palacsintás, hamburgeres bódék kerültek, számos gyorséttermi ellátmánnyal, és már a posta előtti telefonfülkéknél sem kellett órákig sort várni, azon egyszerű oknál fogva, hogy egy idő után a fülkékre nem volt szükség: a vonalas telefonok kora lejárt.

Mondanám, hogy az ottani tengerpart is a fejlődés útjára lépett. Mondanám, de kicsit elfacsarodik a szív ilyenkor. Úgy látom tudniillik, hogy a hely a romantikáját, a báját, a személyességét és a szépségét pont a vadságának köszönhette. Volt abban valami megkapó, visszacsinálhatatlan élmény, hogy ha a nyílt tengerre néző öbölrészbe vitt bennünket egy bárka, akkor egész napra ivóvizet, élelmet kellett cuccolnunk, mert helyben csak a tengert, meg a lapos, fehér kavicsos fövenyt lehetett kapni. Ám az akkor egy életre szóló emlékként maradt meg bennünk.

Most?

Fölismerhetetlenül kiépült az a strand is. Már nincs meg a nomád jellege. A fürdőhely fölötti erdőben, a fenyőfák között betonozott, kandeláberes (!) sétány kanyarog, ami mellett gombamód a legelegánsabb bárteraszok sorjáznak. Ahol 1992-ben a poshadt, langyos víz is jólesett, 2019-ben jeges üdítőt szolgálnak fel pillenyakkendős, keményítőtől ropogó kötényű pincérek, akik némi borravalóért a vízparti napernyők alatt hűsölőknek is kiviszik a furcsa színű koktélokat, karikányi citromokkal, szívószálakkal.

Mindenütt fölütötte fejét a luxus. A fogyasztói társadalom összes rákfenéje rázúdult a crna gorai tengerpartra is.

Nem kerülte el sorsát az én kis falum se. Írtam már róla.

A hajdani tengerész kaszárnya helyén, ahol egykoron bagóért hálózsákokat, matrózblúzokat, katonai hátizsákokat, táskákat és nadrágszíjakat vettünk, a podgoricai vezetés eladta Azerbajdzsán egyik legnagyobb cégének. Ők azzal indítottak, hogy ledózerolták a területet, hullámtörő gátat húztak jó hosszan, a vízbe befelé nyúlón, és egy jókora mesterséges öblöt hoztak létre.

Néhány éve szakadatlanul folyó építkezés után immáron Portonovi néven fut a projekt: hétcsillagos (!) jachtkikötő várja a milliomos utazókat, olyan exkluzív környezetben, amit legközelebb csak Monte Carlo tud biztosítani, szintúgy az egyedi hét csillaggal jelölten. Luxus-apartmanokat árulnak, több tízezer euró egy négyzetméter bennük. A tetőkön medencék, függőkertek. Az újonnan fölépített város több ezer vendéget fogadhat, elláthat.

Régebben csak a kerítés mögül kukucskálva studíroztam, ugyan mire föl a nyüzsgés, az ipari daruk erdeje. Mára be lehet sétálni, már működnek hotelok, szalonok, bárok, a kaszinók és a butikok is, noha a kapacitásának még tizedét sem adja ez az emberi kényelem szülte dísz-város. Az északnyugati fertálya még most is épül. De már a húsz éves, gyökerestül újraültetett pálmafákkal szegélyezett központi promenádon lehet ámuldozni, mi mindent ki nem agyal ez a szinte korlátlanul, milliárdokat emésztő giga-beruházás. Minden sarkon szökőkút, meglehetősen giccsesek. Lépcsősorok, ültetett virágágyások, tengernyi locsolt gyöp és az igényesség kellékei, amerre csak a szem ellát. Az emeletes apartmanok inkább lakóparkok: kovácsolt vaskapuk mellett kaputelefonok, szerteszét folyamatosan cirkáló egyenruhás biztonságiak. Bekamerázva a legelbújtabb szöglet is. Nincs talpalatnyi föld, ami ne lenne dísz burkolva, méregdrága bazaltkő elemekkel, olykor játékosabbra vett mozaik kockákkal. Márványozás, üveg, hatalmas terrakotta kaspókban egzotikus bokrok virágoznak az év összes napján. A kikötőben néhány úszó úri csoda: a kisebbek is akkorák, hogy öt-hatfős személyzet szolgál rajtuk. Van pár nagyobb, az egyik tatján alig észrevehetően egy összecsukott rotorú helikopter „parkol”.

Itt hamarosan arab sejkek és unatkozó orosz milliárdosok, nagynevű színészek fognak találkát adni egymásnak, ide jár majd a konzumidióta világunk elitje, jelentsen ez a szó bármit. Montenegró kicsiben ott lesz Monte Carlo mellett emlegetve.

Nekünk meg? Marad, ami volt, ami elmúlt.

Az otthonról hozott szalonnák, kikavarós szörpök és olcsó fagylaltok emléke. A viseltes strandpapucsos időké, amikor még három tucat fényképpel gazdálkodva kellett beosztani, mit mentünk át magunknak, mára, az akkor történt csodákból. Amikből még most is élünk.      

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon