POGGYÁSZ – 2. rész

Boris Dragojević

Zsibvásár.

Megérkezni a crna gorai falumba mindig különleges, megható. Egy kisebbfajta ünnep. Nekem mindenképpen, de úgy tűnik, az ottaniak is kitörő örömmel fogadnak. Ehhez tercel a kirívóan jó idő: noha október a végét járja, mégis harminc fok van árnyékban. Nyárias a meleg, fuldoklani a napfényben, a tenger vize még most is 23 fokos. Épp csak ledobom a hátizsákot, már túrom is le magamról a nadrágot, lódulok az ezerszer megjárt öblöcske fövenyén, aztán hosszú karcsapásokkal úszok, boldogan, fölszabadultan, és egy kis időre elfeledtetik velem a sós hullámok a köznapok bajait. Mintha kicseréltek volna. Már ezért megérte a buszozás.

A helyiektől megtudom, idén kitolódik a szezon. Gyakorlatilag véget sem fog érni. Kisebb mértékben a szokatlanul melegnek számító időjárás az oka, de inkább a faluban tartózkodók tömegei miatt.

Egy részük turista, hozzám hasonlóan megkésve érkező vendégek, akiket valami isteni kegyelem folytán augusztushoz hasonló vakációs hangulat fogadott, és akiknek e nem várt fordulat révén még elő lehetett kotorni a fürdőruháikat.

Ám a többség munkás. Olyan melósok, akik az öböl nagyberuházásain dolgoznak, s az őket foglalkoztató építő cégek a kiürült panziókat, apartmanokat, szobákat lefoglalják. Aligha kell ecsetelnem, mit jelent ez a helyi gazdaságnak, a vállalkozásoknak. Több ezer fogyasztó vendég maradt a faluban, és annak környékén. Mind férfi. Esznek, isznak, ruházkodnak, költik a pénzüket, például fölkeresik a helyi fodrászatot. Azaz: csak szeretnék. Ez utóbbit most már nem tehetik: első kézből, vagyis a tulajdonosnőtől tudom. Ugyanis a falucskámban vendégmunkásként dolgozók zöme anatóliai török fickó. Valahonnét az azeri-iráni határvidékről érkeztek. Nekem, aki öt évvel ezelőtt Magyarkanizsa központjában ezrével látott hasonszőrű agysebészeket, meg a saját szemetükben hempergő programozó mérnököket csöppet sem volt meglepő Jelena fodrásznő kifakadása: „Nikad više!” (Többé soha!) A vendégmunkások hamar eljátszották a bizalmat. Kiderült, nem tudnak viselkedni. Legalábbis az a fajta mentalitás, amit ők képviselnek köszönő viszonyban sincs az európai értékrenddel. Még az amúgy megengedőbb, laza balkáni fölfogással sem összeegyeztethető. Pláne ami a nőket illeti. Amint Jelena munkatársnője sírva volt kénytelen időnap előtt bezárni, a döntés megszületett.

Az önkiszolgálóban viszont az van, ami. Rendben: a kosarat nem ismerik a jövevények. Szól nekik a kasszírnő angolul, szól németül, végül már délszlávul szidja őket. Semmi. Az üzletben nekilátnak a sörnek, táplálkoznak, csoportban nevetgélnek. Úgy kell kituszkolni mindet. Nem tudom, megéri-e az ottlétük. Biztos igen, rövidtávon. Míg nem érkeznek meg a valódi turisták tömegei. De ha maradnak a jövő nyári szezonra is, már most látszik: el fogják riasztani az idelátogatókat. Ezt megint nem én mondom, helyiek osztották meg velem aggályaikat. Az vigasztalja őket, a közeli építkezés hamarosan, tán már áprilisban befejeződik, s olyan ígéret érkezett a beruházóktól, hogy csak minimális létszámú különítmény marad az utómunkálatok kisegítésére, lévén például burkoló lapozást, villanyszerelést, festést-mázolást, sem más képzettséget igénylő dolgot nem lehet rájuk bízni. Egyébként nem csak anatóliai török culágerek melóznak százszámra. Akad szép számmal koszovói és albániai albán, de boszniai vendégmunkás is. Ez utóbbiak túlnyomó többsége vissza-visszatérő munkavállaló, a tengerparti éttermek pincéreinek, konyhaszemélyzetének jelentős része bosnyák állampolgár.

Amúgy az öböl éli normális életét. Október végére egy-két kivétellel bezárnak a vendéglők. A part mentén sorakozó sátras üzletek is eltűnnek. Egy rövidnadrágért korábban elég volt a sétány túloldalán tarkálló bazársort megvizitálni. Most: majdnem Zelenikáig kell menni, hogy egy menőbb butikban ugyanazt a török klottgatyát dupla pénzért meg lehessen venni. Röviden, az őszi tengerparti kínálat nem igazán fogyasztóbarát. Amolyan téli üzemmódban működik minden, takaréklángra kapcsolt a gazdaság, a kereskedelem. Legalábbis a nagy nyilvánosság előtt. Ám a beszélgetésekből kiszüremlik, az öbölbeli kompánia nagyon is tudatosan már a 2020-as évadra készül. „Beszerző” körutakra indulnak a cégtulajdonosok. Az albán-koszovói-montenegrói kis balkáni arany háromszögben most is burjánzik a biznisz. Nincs ami nincs. A ruha- és a fehérnemű java török portéka, ami albán viszonteladók révén jut el a montenegrói polcokra. Az enni- és innivaló felesben horvát és szerb gyárak terméke, amit csak tarkítanak az olasz behozatalból származó áruk. Ez utóbbiak a mosóportól kezdve az olívaolajon át a tésztákig, a fagyasztott ételekig széles skálán mozognak. A vajdasági magyar szemnek mindenesetre érdekesek, újdonságként hatnak. Az árak sem borzalmasak: alkalmazkodnak a crna gorai fizetésekhez, amelyek ugyan meghaladják a szerb színvonalat, de nem nagyságrendekkel. Beszédes tény, hogy a helyi megszólalók egyike némi sóvárgással a hangjában nyilatkozott a szomszédos horvát gazdaságról, sóhajtva emlegetve az ottani béreket. A többiek talán büszkeségből nem idézik Zágráb teljesítményét, de akkor is érezhető: némiképp „bezzegország” számba veszik Horvátországot. Ettől még persze teli szájjal szidják a Dubrovnik előtti határátkelő horvát egyenruhásait, akik nagyjából ugyanolyan pökhendi módon és lekezelőn bánnak a szegényebb déli szomszédjaikkal, ahogy azt mi már Röszkénél régtől megszokhattuk.

S bár a helyiek orrolnak Zágrábra, mégis átrándulnak Dalmáciába. A kényszer nagy úr. A Dubrovnik melletti repülőtér pedig kisegíti a crna-gorai Tivat kínálatát. Utóbbi jobbára most csak norvég, orosz, azeri meg egyéb charter járatokat fogad, szemben a horvát Ćilipi reptérrel, amelynek jóval bőségesebb a kínálata, nemzetközileg is jelentősebb a forgalma. Mivel a crna-gorai útlevél ma már megállja helyét a világban, főleg a fiatalok előszeretettel utaznak.

Miloš, egy huszonéves mesélte: a barátnőjével másfél hónapon belül fapados járattal megjárták az itáliai Bolognát és a svéd Malmöt is. Nem minden montenegrói indul kirándulni a nagyvilágba. Hökkentem vettem tudomásul: az ifjúság egy része itt is útilaput köt, máshol próbál szerencsét.

Az elvándorlás Crna Gorában sem ismeretlen probléma.

 

(folytatjuk)

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon