POGGYÁSZ – 1. rész

Boris Dragojević

Szezonzáró – Crna Gora

Amikor csak tehetem, mostanában a szezon zárása környékén ellátogatok Crna Gorába. A második hazámnak, a sajátomnak tekintem a Kotori-öböl béli kis falut, ahová immáron harminc éve vissza-visszajárok.

Szinte mintha odavaló lennék. Mindenki ismer, mindenkit ismerek. Három évtized alatt felnőtt ott is egy új generáció, fiatalok, akik már magáznak, és akiknek a gyermekkori emlékeik közé beilleszkedtem, ahogy a falu központjában ültem a rajzaim között, és esténként portrékat készítettem. Javarészt az ő szüleikkel múlott el az ifjúságom. Megbonthatatlan barátság szövődött az ottani „bokejacok”, meg közöttem. Az elmúlott időkben olyannyira megkedveltük egymást, hogy az akkor köttetett ismeretségek közül néhány mára testvéri szintre nemesült, mondom ezt minden pátosz nélkül, hisz az igazi barátság a bajban mutatkozik meg leginkább. És mikor bajban voltam, szinte csak rájuk támaszkodhattam. Ezt: sosem fogom elfelejteni.

Az idén tehát negyedszer is elmentem az én szeretett tengerparti kis falumba. Volt pár szabad napom. A kedvem is adott volt az utazáshoz. (Általában nem kell noszogatni, ha menni kell valahova. A közeljövőben bakancslistás Odessza, és esetleg Macedónia, Koszovóval.)

Többféle megoldás kínálkozott, noha a repülőről lecsúsztam.

Crna Gorába tán még csak lóháton nem jártam, pedig régebben erősen foglalkoztatott a gondolat. Most a buszt választottam. Igaz, nem kényelmes, mert 15 óra zötykölődést Szabadkától Herceg Noviig ki kell bírni. Na, de mi ez ahhoz képest, amit az útitársak miatt kell elszenvedni! Néha azt gondolom, direkt negyven elmebeteget válogatnak össze egy hosszú túrára, s rajtunk kísérletezgetnek, figyelnek bennünket, hisz úgy a fizikai leterhelés okozta körülmények által, mint a mentális megpróbáltatásokban, kicsiben látleletét adjuk az őrület uralta emberi társadalomnak. Most sem történt másként. Tipikus balkáni roncsderbiben volt részem, pszichiátriai esettanulmányokkal összezárva. Mit mondjak? Nagyon tanulságos volt.

De mivel senkinek nem akarom kedvét szegni, be kell valljam: valamilyen szinten még élveztem is a busz nyújtotta kényelmetlenségeket.

Jegyzeteltem is.

Sose tudni, mikor jön kapóra egy-egy jellemrajz.

Hajnali négykor érkeztünk meg a szerb-montenegrói határra. Az innenső oldal határrendészete a világ tán legtrehányabbjai közül való: néhány rozsdaette, lepukkant lakókonténer egymásra hajigálva. Mindez olyan nemtörődöm módon, hogy a látványhoz képest egy bangladesi nyomornegyed bádog kunyhói a precizitás és a kellem netovábbjainak hatnának. Finom utalás, már-már metaforáért kiáltó a tény – Szerbiát egy hosszabb alagúton lehet dél felé elhagyni. Az alagút végén a fény: Crna Gora. Rögtön szembe is ötlik a különbség: az ottani határállomás bármelyik hasonló jellegű nyugat-európai építményhez oda lehet mérni. Ráadásul az álmos utasokat ellenőrző közeg által életem eddigi legszebb egyenruhására csodálhattam rá. Soha csinosabb rendőrnőt! (Istenem, a szegény Barátom mit nem adott volna a látványért! Neki mindegy volt, lehetett levélkézbesítő is, csak uniformisa legyen. Erre gerjedt. Zárójel bezárva.)

A határon épp „helyzet” volt, fegyveresek futkároztak. Aztán két riadt képű idegent kísért egy csendőr. Először mongoloknak néztem őket, a vágott szemük és a széles járomcsontjuk alapján, de a rendőrök beszélgetéséből hamar kiszűrődött, hogy kirgizek. Illegális bevándorlók, papírok nélkül. Európa felé mentek volna. Azt valószínűleg ők sem tudják, miként kerültek épp a Crna Gora és a Szerbia közti senki földjére.

A kelő nap már Podgoricában talált.

A szokott helyen török kávé, szendvics, hideg víz várt, fazékszámra fő a kávé a buszállomás restijében, alig győzi a pincér kihordani. Az emberek gesztusai még a balkáni módihoz mérten is megszélesednek. Hangosak, már-már hányavetinek tűnnek. Mindenki jó kedélyű. Ez elgondolkodtató. Ami még szembetűnő: nyár óta már megint új építmények vannak mindenütt. Hónapról-hónapra változik a főváros, és a tengerparti települések arculata is. Nem állítom, hogy szépül, mert sosem tetszett a modernista fölfogás, a személytelenség szögletessége, a rideg üveg és a beton kombinációja. Inkább úgy mondanám, látszik a pénz mozgása, a gazdaság élénk mivolta, mikor az út mellett sorakozó ipari daruk, építkezések mentén egy másfajta Crna Gora kezd kinőni, olyan, ami már nem hasonlít a sok évtizeddel korábban megismertre és megszeretettre, hanem egyre-másra nyugatias tempót vesz föl, átöltözteti a vidéket, leradírozza a múltját.

Budva tovább prostituálódik, lakótömbök, luxus-apartmanok horgadnak föl a zsalugáteres, oleanderrel futtatott százéves kőházak helyén, hipervonalú benzinkút túrja odébb a piaci kofák zöldséges kosarait, és az autószalonok kirakataiba méregdrága kocsik kelletik magukat, ott, ahol korábban még sebes pofájú macska ült az ablakban, és a szálldosó firhang mögül főzelékszagú, hűvös huzat csapta meg az orrom. Kanyarog a busz, immáron jók az utak, frissen aszfaltozottak, kiszélesítettek. Csak az a néhány alaposan fölnyírt datolyapálma emlékeztet rá: megérkeztem. Itt is egy megmagyarázhatatlan, de természetes, jó érzés fog el. Mintha otthon lennék.

(folytatjuk)  

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon