Hurrá, nyaralunk! Vagy valami olyasmi... (1. rész)

Idén nem nagyon terveztük a nyaralásunkat, engedtük, hogy sodródjunk. Sokáig úgy volt, hogy nem is megyünk sehova, aztán baráti noszogatásra mégis beadtuk a derekunk.

Amikor az ember repülővel utazik, elég korán meg kell indulnia a hosszú útra. Arról nem is beszélve, ha a budapesti repülőtér az indulás helye. Hiszen egy határt is útba kell ejteni és mint azt tudjuk, nekünk, földi halandóknak, nem két percbe telik annak átlépése.

Pedig nem a legforgalmasabb határátkelőt választottuk, mégis beragadtunk a sorba. Persze tele voltunk jó sztorikkal a régmúltból, meg hát a jó kedvünket sem szegheti holmi egy órás várakozás. Ilyenkor szoktuk mindig felidézni az egyik legviccesebb történetünket a határon átjutásunkról, ugyanis egyik alkalommal, hazafelé tartva, már a szerb vámoshoz érve, a bácsi szigorúan megkérdezte tőlünk, hogy van-e valami bejelentenivalónk, a férjem meg nagy nyugodtan válaszolta, hogy nincsen. Erre a vámos: és a csomagtartóban?

Igen, most hogy emlékeztet bennünket a bácsika, a csomagtartóban van, az tényleg más, az eszünkbe sem jutott és eddig nem is tudtuk, hogy az autó része :) Sőt akkor már híresebb filmjelenetek is beugranak az ember agyába, miszerint hullákat  is lehet szállítani a csomagtartóban.

Na, ez az eset óta mindig kihangsúlyozzuk, hogy a csomgatartóban sincs semmi bejelentenivalónk.

Miután szinte padlógázzal értünk fel a repülőtérre, idegesen rohangáltunk leadni a csomagjainkat, mert azért az egy órás határon való veszteglést valahogy be kellett hoznunk. A terminálon végig futottunk, de azért két levegővétel között még felfedeztem egy könyvesboltot, mivel könyv nélkül is ritkán indulok útnak. Csak amolyan mindent az utolsó percben típus vagyok. A férjem ajánlott is egy könyvet, melynek a címe elolvasása után rögtön nevetve vette azt le a polcról és nyújtotta oda nekem. A könyv címe: Idiótákkal körülvéve.

Most mit mondjak?! Ismer.

A repülőúttal nem volt különösebb gond, és alig két óra utazás után már landoltunk is a szigeten.

Miután megtaláltuk a csomagjainkat is, kicsit tanácstalanul szédelegtünk...Aztán észrevettük, hogy egy szimpatikus fiatalember egy táblát szorongat a kezében, amin nagy kan betűkkel vírit a nevünk. Odaléptünk hozzá és bemutatkoztunk, ő pedig hatalmas mosollyal üdvözölt bennünket. Segített a csomagjainkat az autóhoz vinni, majd én be is szálltam a hátsó ülésre, férjem meg mondja, hogy oké, ő akkor az anyós ülésre ül.

De hoppá, ahogy kinyitotta az ajtót, a sofőr értelmetlenül nézett rá, hogy most ez mit akar, elvenni a munkáját?! Mivel a szigeten bizony a másik oldalon vezetnek és ennek megfelelően az autó másik oldalán található a kormány. Nagy bocsánatkérések közepette -- részemről meg hahotázások közepette --  a férjem végül csak megengedte a sofőrnek, hogy ő vezessen.

Megérkeztünk a hotelba, amivel tényleg meg voltunk elégedve. Tágas fürdőszoba, kényelmes ágy, terasz, frizsider, tv.

Az első este úgy döntöttünk, hogy a barátainkkal, akikkel együtt érkeztünk a szigetre, elmegyünk valami helyi étterembe egy jót enni. Ki is kerestünk valami magasan értékelt éttermet az interneten és megindultunk. Ugye azt már említettem, hogy a másik oldalon vezetnek a szigetlakók, de úgy látszik nekünk több idő kell, hogy ezt felfogjuk. Át kellett jutnunk az út másik oldalára, a villanyrendőr pedig több száz méterrel volt tőlünk...mindegy, átszaladunk az úton, mi mást csináljunk?! Az otthoni mentalitást nem lehet egy nap alatt levetkőzni...

Meg is indultunk, csak hát mi ugye jobbról ellenőriztük le, hogy nem fog bennünket elcsapni semmi, egy Golf II-es meg balról lepett meg bennünket. Nagy fékezés, nekünk is a földbe gyökeredzett a lábunk, majd a sofőr olyan szaftosat káromkodott szerbül, a felmenőink után érdeklődve, hogy először történt meg az életben velem, hogy nem tudtam visszaszólni semmit. Még azt sem, hogy druzse, i ja tebe...

 

 

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon

Friss cikkek