Hétköznapi sztereotípiáink

A halott költő a jó költő? Hogyan, milyen módon legyen jelen a kortárs szerző iskolai órán?

Az alkotó, az irodalmár is ember, még ha nem is mindig látszik annak, és ha sokan nem is úgy bánnak vele, mint ahogyan kellene. A klasszikus közízlés az írókat és költőket jócskán öreg, nagybajszú, fekete kalapos, pocakos férfiként, és csakis férfiként, pipával a szájában képzeli el, aki mellékesen már rég halott.

Az író az az emberfajta, aki már nem ír, mert rég letette a lantot, vagy ahogyan mifelénk mondják, eldobta a kanalát.

Fényképe fekete-fehér, csak az idő vasfoga festette kissé sárgásra a tankönyvben. Az igazság és az irodalom mércéi természetesen (talán?!) másmilyenek, mint a közvélekedésé.

 

Egy, a közelmúltban lezajlott iskolai író-olvasó találkozón megkérdezték az irodalmárok a diákoktól, hogy „ismertek-e bennünket, tudjátok-e kik vagyunk, hogyan hívnak bennünket”. Hamar jött a határozott válasz, amely szerint „maguk a holt költők társasága”! „Majdnem, de mi csak a jövendőbeli holt költők társasága vagyunk.” – érkezett a frappáns válasz a szerzőktől. Egy kicsit sem csodálkoztam el a gyerekek észjárásán. 

Azoknak a tanulóknak a szemében, gondolkodásmódjában, akik csak írói-költői életrajzok alapján tanulnak, egy „átlagos, rendes magyar író” az hősi halált halt, esetleg szerencsétlenségben veszítette el az életét, vagy szifiliszben, depresszióban, más gyógyíthatatlan nyavalyában szenved (és kiszenved), általában magányos, legtöbbször elvált vagy elhagyta a szerelme, ennél fogva elhagyatott, búskomor, vagy egyéb okból kifolyólag későn felfedezett, meg nem értett művész.

Ezeknek az információknak hallatán nem sok pályaválasztó fiatalnak adja meg az iskolai irodalomtörténet tanítása a kezdő löketet az irodalmi érdeklődés irányába.

 

Sajnos ezt sulykoljuk a fejükbe a művek megértése és élvezete helyett…

 

A magyar nyelv és irodalomtanításnak a célkeresztjébe az igényes anyanyelvhasználatot és -ismeretet, valamint az irodalom és művészetek megszerettetését kellene állítani. Talán jó projektumcél és megfelelő kimenetel is lehetne – ahogyan azt az új tanterv elvárja.

 

Az alkotókkal való személyes találkozás, az irodalmi művek életszerű átélése, színház-, kiállítás-, könyvtár- és komolyzenei koncertlátogatás sokszor nem pénzkérdés, csupán a szervezésé, az akaraté.

Bizton állítom, hogy a legszerényebb irodalmi találkozó is értékesebb, mint egy televíziós reality-show. A tanulónak alkalma van az ilyen összejöveteleken megtapasztalni, hogy az író is húsvér, élő ember, aki közöttünk él és alkot. Jó esetben van családja, gyereket nevel, dolgozik nap mint nap.

A kereskedelmi média által szétfröcskölt igénytelenséget nem szabad, sőt tilos közízlésformálóvá tenni, mert az olcsó népszerűséggyártás silány minőséget takar, de ahhoz, hogy majdani fogyasztóként ezt a diákjaink felismerni és megkülönböztetni tudják, ahhoz a valós élet értékeibe, a kortárs művészetbe is be kellene vezetni őket.

 

Tény, ez nem egy jó üzleti fogás, de pedagógiai, tanári kihívás...

...és persze igazi, hosszútávú közösségi beruházás!

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon