Herta Müller súlyos szavai

nem azért szomorú, mert szándékosan, provokatívan általánosít, hanem azért, mert közben elnagyol, felment és egyetlen mozdulattal semmissé tesz politikai, politikusi felelősségeket.
Az On the Spot – Az ellenség gyermekei 3. részében, amelyet a Duna Televízióban láthattunk november 1-jén, olyan embereket ismerhettünk meg, akik az ostromlott Szarajevóban voltak gyerekek.

Nincs a világban semmi, ha nem szerzünk róla tudomást, ez erős tapasztalatom. Amiről nem beszélnek, nem létezik, amiről pedig beszélnek, az akkor is létezik, ha nincs, ha nem igaz. A huszonegyedik század ijesztő tapasztalata ez.

Művészi, szellemi és erkölcsi felelősség meglelni a szólás és hallgatás egyensúlyát.

Amikor 2005-ben megjelent a Kijárat az Adriára című regényem, nem voltam biztos abban, hogy meg kell jelennie szerb nyelven, úgy gondoltam, időnek kell eltelnie ahhoz, hogy a szerb olvasóközönség jól értse, amit írtam. Úgy értse, ahogyan – túl azon, hogy fikcióról, irodalomról, egy regény teremtett világáról van szó – mesélni akartam, egyként közülük. Egyként közülünk, akik végigcsináltuk a kilencvenes éveket. Nem akartam megbántani szerb barátaimat, nem akartam, hogy a Belgrádi Kör tagjai, függetlenül attól, hogy nem olvassák a regényt, úgy gondolják, elfeledkeztem a közös beszélgetésekről, a fájdalmakról, a tervekről, a félelem ízéről.

Amennyire fontosak voltak azokban az években a Fejtő Ferenccel történő telefonbeszélgetések, erőt adó, a kilátástalanságba derűt lopó mondatok, a bölcsesség józan nyugalma, ugyanolyan fontosak voltak Ivan Čolović szabadkai látogatásai, a vele készített interjúk, kötetei, amelyeket elküldött nekem.

Mindezekből is merítettem, amikor a regényt írtam. És a hétköznapi tapasztalatokból, amit szabadkaiként – az ellenzéki város lakójaként – megéltem.

Nyitottság, odafigyelés, baráti gesztusok az őrületben, a folyamatos sorozásokban, a tartalékosok fáradt, megviselt, tönkretett tekintetében.

Mégsem akartam, hogy megjelenjen szerbül a regényem, amelyről egyébként a frankfurti könyvvásáron egy jó szándékú kiadó (akkor már megjelent a Balassi Intézet gondozásában a német fordítás) azt mondta, a regény izgalmas, érdekfeszítő, de túl sok benne az adat, a szám, a falvak, városok neve. Nincs ehhez olvasói türelem.

Úgy gondoltam, hogy igaza van, ma is biztos vagyok abban, hogy pontosan látta a Kijárat az Adriára hátrányait – a német befogadók felől. Széles ecsetvonásokkal kell dolgozni. Megértettem, hogy másként kell írni, ha szándékunkban áll megszólítani. Nekem azzal a regényemmel nem állt szándékomban senkit sem megszólítani, vagy ha igen, akkor csakis azokat az olvasókat, akik rátalálnak a regényre.

De mi volt akkor a szándékom, hiszen az író mégiscsak a megszólítás vágyával írja a regényt. Elmondtam több alkalommal, ezen nem is változtattam, ma sem gondolom másként: a szembenézés volt a célom. Írói felelősségem diktálta a Kijárat az Adriára oldalait. Nem akartam kíméletes lenni senkihez. El akartam mondani, mit gondolok magamról, az országról, amelyben felnőttem, azokról az értelmiségiekről, művészekről, akik Jugoszláviát nagyszerűnek látták, mit gondolok magamról, aki nem láttam nagyszerűnek…

Mert bármennyire is különbözött a véleményünk, közösen szembesültünk a tehetetlenséggel, amit Vukovár ostroma jelentett, a Vihar hadművelet és Szarajevó ostroma – kiragadott példák ezek, hosszan lehetne sorolni az érzéseket, az oromhegyesi Zitzer klub, a vonatról leszedett és meggyilkolt emberek, volt osztálytársaim, akik az újvidéki egyetem valamelyik karának amfiteátrumából, amikor bejöttek értük, egyenesen a vasútállomásra mentek, és meg sem álltak Budapestig, édesanyjuk küldte utánuk a csomagokat, ott folytatták az egyetemet…

Hosszan lehetne sorolni.

Forgatni indultunk Novák Misivel Oromhegyesre, de nem lehetett bejutni a faluba. Kimentünk a földekre, láttuk a falu felé irányított tankokat. Filmeztünk. Porfelhő, katonai rendőrök. Két kezem a motorháztetőn, lábam terpeszben, motozás. A kazettát elkobozták, mi autóba ültünk, és remegve indultunk vissza Szabadkára. Már megmozdult bennem a gyermek, akit vártam.

Hosszan lehetne sorolni.

De hallgatásra ítél az érzés, hogy mindez semmi ahhoz képest, amit Szarajevóban megéltek. Mindez semmi ahhoz képest, ami Srebrenicában történt. Mindez semmi ahhoz képest, akiknek a gyermeke koporsóban jött vissza – miközben nem is voltunk háborúban.

Művészi, szellemi és erkölcsi felelősség meglelni a szólás és hallgatás egyensúlyát.

Hallgatni lehetetlenség volt, meg kellett írnom a saját verziómat, egyensúlyozva és kíméletlenül, a szembenézés, a megalázottság minden terhével, ami ránk vetült, akik akkor itt éltünk – te még nem jöttél el onnan? – ez volt a leggyakoribb kérdés, amit irodalmi rendezvényeken feltettek nekem azokban az években, jelezve (akarva-akaratlanul), hogy aki ott marad, cinkosa az uszításnak, gyilkolásnak, háborúnak.

Akkor is azt mondtam – a regényben megírtam –, nekem itt barátaim vannak, miképpen lehetne egyenlőségjelet tenni közénk és a politika között?

Mégsem akartam, hogy szerb nyelven megjelenjen a regényem, mert nehéz, érzékeny és fájdalmas a szembenézés folyamata, idő kell hozzá – ha valaki kívülről (noha itt élőként belülről) beleszól, beleregénykedik a maga nézőpontja alapján, az sokkal több félreértésre ad okot, mint amennyi hasznosságuk a mondatainak lehet.

Mint ahogyan azt sem gondolom, hogy magyar íróként egyszerű, egyértelmű volna a magyar történelem súlyos évtizedeivel foglalkozni, az 1918–1945 közötti időszakkal. De van szellemi kényszer, ami miatt nem létezik belső erő, ami ettől a feladattól, hogy írni kell azokról az évtizedekről, megszabadítana. A helyzetet súlyosbítja a kisebbségi, határon túli tapasztalat. Logikus volt, és várható, hogy azok a regényeim, amelyek ezzel a korszakkal foglalkoznak, túlzott megértésre, elfogadásra nem lelhetnek – az a választás, hogy nincs választás, pribékek és áldozatok minden oldalon vannak, erre éppen Jugoszlávia szétesése és a körülöttünk zajló háború tanított meg, ez élettapasztalat volt, és nem másoktól hallott történet, a szerbek igaza, igazságtalansága és az ideológia őrülete egyszerre ostromolta a barátaim lelkét, szerb írók, értelmiségiek, tanárok, újságírók, történészek lelkét – iszonyú teher megbirkózni ezzel.

Az évek távlatából azt hiszem, hogy ezért nem akartam, hogy szerbül megjelenjen a Kijárat az Adriára, pontosabban, hogy szerbül túl korán jelenjen meg. Idő és feladat a feldolgozás, a művészi válasz, az irodalmi, a filmművészeti, a szociológiai, társadalmi dokumentumfilmekben adható. A többségi társadalomnak, mondjuk így: a szerbségnek is idő kell, lélegzet, hogy felgombolyítsák a szálakat, hogy megleljék a válaszaikat, hogy ne csak az önvád vagy ellenkezőleg, mások vádolásába bújó önvédelmi reflexek működjenek.

A válaszokat egyenként kell meglelni. Minden regény, tanulmány, film, dokumentumfilm, ami a szembenézés súlyos terhét magára vállalja, aminek nem a megfelelés, a kifelé beszélés, a megszólítás a célja, hanem a belső dialógus, az közelebb fog vinni a kilencvenes évek szerkezetének megértéséhez – és évtizedekre visz vissza, hiszen ahogyan a magyar történelem fontos kérdései száz éve dőltek el, úgy a szerb nemzet számára is fontos kérdések dőltek el száz éve – máig ható következményekkel, hosszan lehetne sorolni, közhelyszámba megy, és unalmas is, mint minden igazság.

A Kijárat az Adriára horvátul jelent meg – harminc éve jelennek meg szövegeim, de akkora meglepetés sohasem ért, mint amikor belgrádi, újvidéki, zombori szerb irodalmárok fejezték ki elismerésüket. Ugyanis a könyveknek az a sorsuk, hogy meglelik az olvasókat, különösen, ha a kérdéskör élő, izgalmas, fájdalommal teli, a jelenben lüktető.

Nem vártam sokat, 2000-ben elkezdtem írni a regényt, még vérszag és füstszag volt körülöttünk, még nem teremtődött meg a távolság, nem voltak igazodások és kapaszkodók, de engem éppen ez izgatott. Helyesnek bizonyul-e, ahogyan gondolom? Kiállja-e az idő próbáját?

Ugyanígy véleményem volt arról is, amikor a NATO bombázta az országot, ahol felnőttünk.

Legfontosabbnak – miközben az ÉS oldalain zajlott valamiféle magyar irodalmi vita arról, hogy helyes döntés volt-e a bombázás – a következőt gondoltam és írtam 1999-ben:

„Bizonyos kiélezett helyzetekben – minden egyéb leírása az állapotnak, amiben vagyunk, a személyes érintettség miatt közhelyszerű volna, meg különben is: már mindenki elmondta és megmondta, hogy mi ez a helyzet, hogyan kell és nem lehet, muszáj és szégyenletes megoldani – a sorsrajzolás tevékenysége fájdalmasabb, mint általában. Gondolom, mert rajtunk kívül álló események diktálják.” (Rózsák – Szabadkai emlék egy budapesti íróról 1999 májusában)

Ma sem gondolom ezt másként.

Amikor a Ferenci Ibolya két házát maga alá temette a NATO-bomba, és Stipan bácsi elmesélte a CNN-nek, hogy az volt a szerencséje, hogy a kiskonyhában kanalazta a bablevest, anyám védelmezőn, paplannal a kezében testével borult az ágyra, miközben röpködtek az ablak szilánkjai.

Herta Müller a belgrádi nemzetközi könyvvásár meghívottjaként egy irodalmi találkozó keretében őszintén elmondta a véleményét a bombázásról is: „Szerbia egyedül saját magának köszönheti a sok rosszat, és a szerb polgárok együtt kell éljenek azzal a tudattal, hogy csak saját maguknak köszönhetik sorsukat, saját kezűleg tettek rosszat maguknak.”

Írói attitűdjét ismerve érthető, amit állít. Irodalma, politikai álláspontja mindig egyértelmű, kemény, a kelet-európai diktatúrák tapasztalata belőle engesztelhetetlenséget hozott ki.

Amit mondott, azzal megvádolt egy nemzetet, és felmentette a politikusokat, akik cipőt vásároltak Daytonban, törökülésben időztek Koszovóban, eltekintettek a kék sisakosok megbocsáthatatlan viselkedésétől, akik tárgyalgattak, gazdasági szankciókat alkalmaztak, tehetetlenül vagy szándékosan, de mindenképpen hagyták, hogy ne csak megtörténjen, de folytatódjék a háború.

A szerb polgárok együttes felelőssége – mint mondat és mint gondolat döbbenetes.

Amennyiben Herta Müller provokációnak szánta megnyilatkozását – nem volna ez ismeretlen –, akkor is eltekintett attól a belső folyamattól, amit a szerb társadalom önvizsgálat, szembenézés, traumafeldolgozás kapcsán végigcsinált a felemásra sikeredett 2000-es rendszerváltó forradalom óta. Kijelentése inkább utal pökhendi magatartásra, ezáltal pedig nem több szimpla bemondásnál, pedig a kérdés, amit érintett, és az írói attitűd, amit ő jelent, sokkal több ennél.

A szerb soviniszták vannak kevesen, de most mégis ők a hangosak és durvák – ennél mindannyian többet érdemlünk. Müller kijelentése, hogy elcseszett életeink, szétrombolt országok, feketébe öltözött asszonyok, megerőszakolt lányok, éheztetett emberek, szétlőtt hidak ügyét a szerbek – jelentsen ez az általánosítás szerbeket vagy szerbiaiakat, akik nem hagytuk el az országot 1991 után – maguknak köszönhetik, nem azért szomorú, mert szándékosan, provokatívan általánosít, hanem azért, mert közben elnagyol, felment és egyetlen mozdulattal semmissé tesz politikai, politikusi felelősségeket.

Ez mégsem lehet egy író dolga.

Lovas Ildikó

(Forrás: Magyar Szó/Kilátó, 2017. november 6., 12.15)

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon