Zentai vérnapok

In Memoriam

„Aki nem ismeri a múltat, nem ítélheti meg a jövőt. A múlt az a talaj, amelyen állunk. Tanítómesterünk, megmutatja, hogy milyen hibákat nem szabad újra elkövetni és mit kell tenni.” – vélekedett Habsburg Ottó, az utolsó Habsburg-trónörökös, a történelemhez való viszonyulás kapcsán.

A mai nap, Gyertyaszentelő Boldogasszony napja, egy kiemelt vallási ünnep, mely  a kis Jézusnak, a jeruzsálemi templomban való bemutatására  gondol vissza, azonban Zenta város történetében és főként a zentai polgárok történelmi tudatában, a múlt eseményeiben való elmélyülés és az 1849-es tragikus események ártatlan áldozatairól való megemlékezés momentumává vált.

De mi is történt anno 172 éve, hogy ezen időszak gyászos és szomorú fejezetévé vált, a tiszamente egyik ikonikus települése históriájának?

Az 1848 márciusában kitört forradalom hírét és legfőképp szellmét lelkesen üdvözölte szinte Bácska egésze, a magyarok, de a velük élő más nemzetiségek, mint a szerbek is. Ez utóbbiak, ugyanis lehetőséget láttak nemzeti törekvéseik megvalósítására.
A szerbek Karlócán népgyűlést tartottak, és a megszavazott döntéseik véglegesen szembe állították őket a környezetükben élő magyarokkal. Mindkét fél lázasan készülődött az összecsapásra.

Az 1849-ben bekövetkező tragikus zentai történések előzménye még 1848 augusztusában lejátszódtt. A fáma szerint, Arsenije Baderlica zentai ügyvédet és földbirtokost azzal vádolták meg, hogy a szerbek számára kémkedett és anyagilag is támogatta őket. Letartóztatták, a rögtönítélő bíróság halálra ítélte, amit végre is hajtottak. A hagyomány szerint a zentai szerbek ekkor esküdtek bosszút – „Ászo bitófájára”.

1848. decemberében, a Honvédelmi Bizottmány döntött a magyar seregek összevonásáról a Windischgrätz-féle támadás megállítása érdekében. A Délvidéken állomásozó honvédcsapatok gróf Vécsey Károly tábornok vezénylete alatt 1849. január 20-án elhagyták a verbászi tábort, ezzel  Bácska gyakorlatilag fegyveres védelem nélkül maradt.

1849. január elején a zentai nemzetőrség élére Majoros István százados, helyi földbirtokos került. A veszély fokozódásával párhuzamosan, Szabadkáról Zentára érkezett Demcsa János őrnagy,  akit a városparancsnokság átvételével bíztak meg. Demcsa tudta s megértette, hogy belátható időn belül nem várhat segítséget. Ennek tudatában utasítást adott ki, hogy a nők, gyerekek, öregek hagyják el a települést és csak a fegyverforgatásra alkalmas férfiak maradjanak. Majoros nem nézte jó szemmel Demcsa ilyen irányú tevékenységét. Amikor kitudódott, hogy az őrnagy görögkeleti vallású, ellene hangolta a népet, mondván: a város kiürítésére azért szükséges, hogy könnyebben a szerbek kezére kerüljön. Demcsa őrnagy bátran a nép elé állt, és megpróbálta lecsillapítani őket, de mindhiába: a felbújtatott csőcselék meglincselte. Ezután a lakosság maradt a városban, Majoros százados ismét átvehette a parancsnokságot.

A szerb hadoszlop február 1-jén, déli irányból érte el Zenta határát. Davidovac ezredes 1500 embere, valamint Aleksandar Trivković 500 szerbiai önkéntese. A vezérek két lovas parlamentert menesztettek üzenettel. Majoros István százados elutasította a megadást, sőt még ki is végeztette a  küldötteket. A szerb csapatok megrohanták a várost övező sáncot. Rövid, véres és elkeseredett harcot követően a gyengén felfegyverzett, erősen demoralizált zentai nemzetőrség megfutamodott, köztük Majoros százados sem volt kivétel. A városban általános pánik tört ki: zúgtak a harangok, több helyen tűz keletkezett, a lakosság Szabadka és Szeged irányába menekült.

A szerb vezérek 48 órás szabad rablást engedélyeztek katonáiknak. A féktelen garázdálkodást és öldöklést nem csak az idegenek követték el, ebből a helybéliek egy csoportja is, bőven kivette a részét.  Harmadnap a szerb csapatok Ókanizsa (Magyarkanizsa) irányába továbbvonultak, de a helyi szerbek még két héten keresztül folytatták erőszakos cselekményeiket. A zentai mészárlás két hete alatt, hozzávetőlegesen 2000 fő, más becslések szerint azonban 2800 embert – hangsúlyozandó – ártatlan embert öltek meg, legtöbbjüket különösen kegyetlen módon.

Zenta visszafoglalása 1849. március 22-én történt meg. A feladatot  Perczel Mór tábornok parancsnoksága alatt álló IV. Hadtest csapatai hajtották végre, csekély veszteségek árán. A város bevételét követően Perczel azonnal vésztörvényszéket állított össze és a  vallomások alapján 47 zentai szerbet talált bűnösnek és ítélt halálra. A zentai mészárlás áldozatainak földi maradványai az 1889-ben megindult vasútépítés során kerültek napvilágra. A hamvakat összegyűjtötték, és közös sírban  helyezték örök nyugalomra. Sokak nevét, még ma sem ismerjük.

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc délvidéki eseményei során a zentai leszámolás volt egyik legvéresebb, mely jól tükrözte, hogy a történelem folyamán újból és újból beigazolódnak azok a  tragikus tények, hogy a háborúkban résztvevők ritkán tekintik érvényesnek az erkölcsi normákat, vélt, vagy valós sérelmekre sokszor indulatból reagálnak, valamint nem tesznek különbséget harcoló katona vagy épp polgári lakos között.

Ezért nekünk, mint ma élő utódoknak és a jövő generációinak egyaránt iskolapéldaként kell, hogy szolgáljon eme 1849-es február eleji tragédia. Nem csak a maga tragikus mivoltában, hanem a mögöttes jelentéseiben is. Ezt a tanítást erősíti számunkra, a 20. századi realista prózairodalom legismertebb alakja, Móricz Zsigmond, aki szerint: „A história nem arra való, hogy az ember csak éppen megismerje, mi volt s hogyan, hanem arra való, hogy ami már egyszer megtörtént, tanúságul legyen a későbbi időkben mindenkinek, aki hasonlatos sorsra jut.”

Irodalom:
- Kacziány Géza: Magyar Vértanúk Könyve. Budapest, 1906, 143p.
- Kerékgyártó Árpád: Magyarország emléknapjai ezeréves történetében. Budapest, 1882, 712p.   

 

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon