A VRANJEI FAGYLALT

A szerző rajza

Régi katona cimborámmal beszélgetek. Videóchaten látom.

Közép-Szerbiában él, állami helyen dolgozik, azaz közalkalmazott. Húsz évesek sem voltunk, amikor összebarátkoztunk. Míg nyakig fölcuccolva, egyenruhásan másztuk a macedón hegyeket, már azidő tájt is egy józanul gondolkodó, fölöttébb megfontolt, céltudatos emberként ismertem meg. Ez az akkori, koravén bölcsessége mostanra csak tovább érett. Természetesen a politikáról is faggatom.

„Nehéz szeretni ezt a vezetést” – ingatja a fejét. A cigarettáját elnyomva kifújja a füstöt, majd hozzáteszi: „de ezektől jobb egyelőre sajnos nincsen…”

Hallgatunk nagyokat. Tudja az álláspontomat.

Nekem, vajdasági magyarként másodlagos jelentőségű most éppen ki van Belgrádban hatalmon.

  • Elsősorban a sajátjaim sorsa érdekel, amit az határoz meg leginkább, lehet-e a mindenkori hatalommal a magyar érdekek érvényesüléséért tárgyalni?
  • Van-e fogadókészség a kisebbségi ügyeink rendezésére, számíthatunk-e az országos vezetés jóindulatára, netán támogatására?
  • Köthetünk-e egészséges kompromisszumokat a magyar és a szerb lakosság számára egyaránt fontosakat?
  • Partnerként tekintenek ránk a kormány asztalánál, vagy riválist, netán ellenséget látnak bennünk?

Nagyon nem mindegy miként ülünk le tárgyalni: ha mögöttünk tudhatjuk egy erős, öntudatos Budapest bizalmát, támogatását, valószínűleg sokszorosára nő a mi erőpozíciónk is. Manapság optimista szelek fújnak Budapest és Belgrád között.

Amikor az anyaországban baloldali kormányok voltak hatalmon, akiket a liberálisok farka csóvált, korántsem volt okunk a derűlátásra. Pedig akkortájt a szerb térfélen is szocialista farvizű demokraták dirigáltak.

Erőltessük csak meg a memóriánkat! Az ezredforduló után vajon hányszor, és miről tárgyalt a szerb vezetés az akkori magyar vezetéssel? Kár ide citálnom a korábbi Horn Gyula – Slobodan Milošević találkozót. Nem csak azért, mert méltatlan papírra vetni a nevüket: az ominózus randevújukon egy szó nem sok, annyi sem esett a vajdasági magyarságról. Joggal gondolom pedig, hogy azoknak, akik annakidején végigélték a miloševići tucatnyi szűk esztendőt, lett volna fölvetésük, aggályuk az akkori kisebbségi állapotainkat illetően.

Ugyanilyen álprobléma szinten kezelt bennünket a következő D-209-es magyar kormánya. Medgyessy a budapesti Kempinski Hotel éttermében inkább az Erdély elszakítását ünneplő román delegációval pezsgőzött. Utódja, Gyurcsány Ferenc olyannyira közömbös volt irántunk, hogy a szabadkai Népkör ünnepélyes átadásán inkább unottan zsebhokizott: magam láttam, míg nem jöttek értünk a csendőrök… Gyurcsányt sem akkor, sem azóta nem érdekli a nemzet ügye: a neje Brüsszelben most is valami Európai Egyesült Állatokért küzd… A kígyózó Láriferit a bizniszmenből lett botcsinálta miniszterelnök Bajnai Gordon váltotta. A jámbor, mire a hátrahagyott kuplerájban megtalálta volna Belgrád külügyes telefonszámát, már pucolnia kellett a nekidühödött libatenyésztők haragja elől. Mindeközben Belgrádban is váltógazdálkodást műveltek a politikai erők. A mérsékelt nacionalistától a liberális demokratának tekintett vezetésig mindenki igyekezett a szamárlétra csúcsán szebb jövőt piktorolni Szerbiának. Csakhogy a délvidéki magyar közösség hamar átlátott a szitán: legyen bár valamelyikük szerb liberális, szerb demokrata – számukra az összes frázis szavak szintjén létezett csupán. A helyzet akkor kezdett megváltozni, amikor az új Orbán-kormány 2010-ben nemzetpolitikai fordulatot hajtott végre, és magyar külügyminisztériumban prioritásként kezdték gondozni a határon túli magyar közösségek érdekeit.

Lehet köpködni a jelenlegi Szerb Haladó Párt elitjét, magát az elnökét is, csak egy valamit nem lehet elvitatni: a hajdani szerb radikális fenegyerekből mára Magyarország egyik legszorosabb szövetségese lett. Aki ennek a fordulatnak a mozgató rugóit nem látja át, aki még most is a magyaroknak kiosztandó szendvicseket emlegeti fel, az jobb, ha marad a kaptafánál. A politika szabályrendszerét erőterek alakítják, nem pedig ideálok, óhajok. A rózsaszínű ködképek helyett napi rögvalóság van: muszáj megküzdeni odahaza az ellenérdekelt pártokkal. Sokszor a nyilvánosság ellenszenvét érezve is a cél érdekében kell cselekedni. Kicsiny csatákat kell vívni délelőttről délutánra, aminek tétje hol Koszovó státusa, hol a szerb gazdaság helyzete, hol a koronavírus járvány megfékezése, hol pedig a belgrádi akarat nagyvilágban történő elfogadtatása. Mindez idő alatt kétféle kommunikáció megy: hazulra, a népnek, és kifelé, a Szerbiától erősebb hatalmaknak. Mi a baj ezzel? Semmi. Ezt nevezik politikának.

Ha ebbe belefér a Budapesttel most meglévő különösen jó viszony, ha ezt a politikai gyakorlatot nemhogy gyengíti, hanem éppen erősíti a délvidéki magyarság szerepvállalása, ha Vučić kész az összes fölmerülő kérdést Orbánnal egyeztetve letisztázni, akkor nekünk, vajdasági magyaroknak elemi érdekünk, hogy ez a kurzus folytatódjék.

Párszor már leírtam, megint szóba hozom: számomra hosszú ideje evidencia, hogy egy szerb nacionalistával tízszer előbb megértetem a magyar nemzeti érdekeket, mint egy szerb liberálissal vagy egy (kvázi) demokratával. Miért ez az ellentmondás? Azért, mert a szerb liberális és kvázi demokrata is pont ugyanolyan nacionalista szokott lenni, mint a vállaltan nemzeti elkötelezettségű erők. Csakhogy míg a Haladók ezt nem rejtik véka alá, addig az összes oppozíciós kompánia kívülről vörös és/vagy szivárványos mázú ugyan, szép nagy sárga európai csillagokkal, de belülről, bujtatottan nagyon is szerb húrokat pöngetnek. (Lásd például a Vajdasági Szociáldemokrata Ligát, akinek vezetője Nenad Čanak míg normális volt miként viselkedett, és miután meghülyült, mi lett belőle. Ezen sem kell csodálkozni. Ő/ez is csak politika.)

Az Orbán Viktor vezette kabinet erénye volt, hogy felismerte a szerb politikában rejlő lehetőségeket, és a VMSZ bevonásával hathatósan tudott lépni a vajdasági magyarság ügyéért.

Úgy alakítják ma is a szomszédságpolitikát, hogy közben az idehazai kritikusaik szépen fölszámolják önmagukat. A maradékuknak már csupán silány poénokra telik. Ekézik pótcselekvésként a választásokon győztes VMSZ-t, Vranjét emlegetik, savanyú a szőlő alapon. Az még eszükbe sem jutott, hogy a rájuk szavazó párezer embernek megköszönjék a szavazataikat. Utánuk az özönvíz, már nem érdekli őket semmi. Szépen leoltották a mozgalmi lángot.

Vranjeban meg egy gombóc fagylalt 100 forint.          

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon