Tizenhárom Gyöngy

A 170 évvel ezelőtti tragikus őszre, a magyar szabadságharc elfojtására és a forradalom utáni könyörtelen megtorlás áldozataira emlékezünk.

1849 október 6-án, Haynau hadügyi főparancsnok kirendelt hóhérai, dicstelen feladatukhoz láttak. Hajnali fél hatkor, elsőként Lázár Vilmost, Dessewffy Arisztidet, Kiss Ernőt és Schweidel Józsefet vezették, a 12 katonából álló kivégzőosztag elé. Őket golyó általi halálra ítélték. Kegyelemből…
Majd jöttek a kötél általi halálra szántak. A 9 magyar honvédtábornokot 6 órakor vezették a bitófák alá. Előbb Lovag Poeltenberg Ernő nyakára került a kötél, majd Haynau hóhéra Török Ignácot, Láhner Györgyöt, Knezich Károlyt, Nagysándor Józsefet, Gróf Leiningen-Westerburg Károlyt, Aulich Lajost, Damjanich Jánost és Vécsey Károlyt küldte a halálba.
A nap, amelyen ez történt, kétszeresen is tragikus számunkra. Nemcsak azért, mert az Aradon vértanúságot szenvedők sorsának beteljesedésével, egy mindaddig ismeretlen méretű véres politikai megtorlás vette kezdetét Magyarországon, hanem azért is, mert ugyanezen a napon egy másik kivégzőosztagot is kivezényeltek. Ez a kivégzőosztag nem Aradon, hanem a pesti Újépület udvarán sorakozott fel. Azon a helyen, ahol most örökmécses állít emléket, s akinek emléktáblája előtt most mi is némán állunk és emékezünk gróf Batthyány Lajosra, Magyarország első, az aradi vértanúkkal egy napon kivégzett miniszterelnökére.

De miért épp október 6-a?

A kivégzések időzítése tudatosan erre a dátumra esett, példát statuálva és revansot véve azért, amiért 1848-ban október 6.-án Bécsben, a forradalmárok Theodor von Latour császári hadügyminisztert felkötötték. A bűntetés tudata, s végül az ítélet nem érte váratlanul 48-as tábornokainkat, hiszen már a forradalom kezdete óta sejthették, hogy ha nem sikerül kivívni a függetlenséget, akkor nagy valószinűséggel, halálos megtorlásban részesülnek.

 „Legyőztük a halált, mert bármikor készek voltunk elviselni azt.” – erősítette meg Damjanich János honvédtábornok, az utolsó szó jogával élve.

Az aradi vértanúk példamutatása kiemeli a hazaszeretet, az összefogás és az igaz ügybe vetett töretlen hit fontosságát. Az Aradon kivégzettek ugyanis társadalmi, nyelvi és vallási különbözőségeik ellenére össze tudtak fogni, s együtt harcoltak a szabad, független, polgári Magyarországért. Megragadó példája ennek Vécsey gesztusa, mely során a korábbi nézeteltérések ellenére is, a tisztelet és megbecsülés jeleként, a már holtan fekvő Damjanich kezét megcsókolta. Példájuk okán megtanultuk, hogy számunkra mindennél fontosabb a szabadság, tudunk és akarunk érte küzdeni, tudunk és akarunk érte összefogni. Megtanulhattuk azt is, hogy a szabadságharc nem volt hiábavaló küzdelem, hisz a forradalom előtti állapotokat többé már nem lehetett visszaállítani és a bukás ellenére, a nemzetben nemcsak tovább élt, de tovább is erősödött a szabadság és a függetlenség eszméje.

Emlékezzünk a hősökre, akik végigharcolták a szabadságharc csatáit és babérkoszorú helyett bitófa, vagy enyhébb büntetésként golyó általi halál jutott nekik osztályrészül.

Tanuljunk tehát történelmünk nagy alakjaitól, nyújtsuk egymás felé kezeinket és egymást segítve haladjunk a jövő céljai felé!

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon