Tiszta szívvel

...és volt, aki tiszta lélekkel is tette dolgát

Pixabay/3dman_eu

Keszég Károly halálának huszadik évfordulójára

 

A padéi Takács Raffael Magyar Kultúrkör tizenkilencedszer hívta össze az elmúlt hétvégére megemlékező műsorát.

 

Húsz éve halt meg Keszég Károly, a Napló utolsó főszerkesztője.

Húsz esztendő – egy pillanat! De húsz év lehet maga az örökkévalóság vagy a végtelen távoli múlt is. „Húsz esztendőm hatalom, húsz esztendőm eladom.”

Azóta is foglalkoztatnak bennünket a kérdések: Megharcoltuk-e a harcainkat? Jól vívtuk-e meg csatáinkat? Biztosan tudjuk, hogy mikor, melyik a téves csatatér?

Az eltelt húsz évben újabb újságíró nemzedék nőtt fel, aki nem is ismerhette Karcsit. Tudják-e legalább hírből a fiatal újságírók vagy akár a helybeliek, hogy ki volt Ő és „gyermeke”, a Napló? Az a Napló, sajnos, mára már csak megsárgult újságpapír, de a mi nemzedékünknek, a rendszerváltó generációnak maga volt a megújuló igazság lángpallosa, egy korszak zászlóshajója.

Vagy csak nekünk tűnt úgy? Bizton állíthatom, hogy benne értünk és éltünk, képződtünk és nyertünk kifutót a kibontakozáshoz. Benne is égtünk! De soha nem féltünk, mert tudtuk, nincs más veszíteni valónk: csupán a jövőnk.

Megérte-e? A kérdés továbbra is nyitott. Érdemes volt-e Karesznak odaadnia magát a Naplóért? Mert ő nem csupán azonosult vele, de teljesen oda is adta magát újságának. Közösen, együtt léteztek és együtt is haltak meg...

A politika mára már a vállalkozás terepe, pedig mi azt hittük és vallottuk, hogy a vállalásé. Felvállalni ügyeket, a környezet és a korszellem ellenében elvi kérdésekben hajthatatlannak lenni, nem engedni a tunyaságnak és a butaságnak a trónra jutását és ottmaradását – nem pusztán bátorság, de elszántság kérdése is volt, no meg a kitartásé. A közösségi lelkiismeret éberen tartását abban a kritikus időszakban Karcsi  nem feladatnak, hanem kötelességnek fogta fel.

 

Biztos, hogy a bűnösök közt csak a némaság a cinkosság? A személyes sérelmek indíttatásából zajló túlkiabálás is a bűnösök fegyvere lehet!? Köz- és egyéni érdek – hol a határ.

„Személyes tragédiára nem adunk!” – mondta oly sokszor Karcsi, amikor az okokat soroltuk, hogy mit, miért nem lehet.

Legrosszabb esetben is legfeljebb Satrincára küldött bennünket dolgozni – ami sok esetben nem volt egyértelmű, hogy ez most büntetés vagy jutalom.

Az itthonmaradáshoz, a mindennapi harcainkhoz, de még a honvágyhoz is kapaszkodók kellenek. A miloševići éra lecsupaszított bennünket testileg és lelkileg egyaránt. Még az unokáink is nyögik majd annak következményeit. A személyes példaképek és egyéni kiállások mindannyiunknak kapaszkodót adnak. Saját embereink/értékeink emlékének ápolása segít ebben. Ha róluk megfeledkezünk, magunkról feledkezünk meg.

Ennyire nem lehetünk igénytelenek...

 

 

 

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon