Szubjektív történelmi adalék

mult-kor.hu

Történelemkönyveink keveset, vagy egyáltalán nem is szólnak a délvidéki vérengzések eseményeiről. Nem mintha nem lehetne beszélni róla, de még mindig mély sebeket tép fel a magyar közösség emlékezetében.

Az 1944-ben „felszabadított” magyar lakta területek sínylették meg a titói partizánok kegyetlenkedéseit. Kollektív bűnösségünk ruházta fel őket ezekre a kegyetlen tettekre. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy az itt élő magyarok együtt szenvedték el a „felszabadítók” áldásos tetteit a németekkel, horvátokkal és azokkal a szerbekkel is, akik nem értettek egyet, vagy nem voltak szimpatizánsai a felálló rendnek.

Gyermekkoromban az utcák elnevezései nem jelentettek számomra egyebet, csak a tájékoztatást a postásnak, ha a tanító néni kérdezte, illet tudni, hogy hol, melyik utcában lakunk. Boldogult anyai öreganyám, néha el-elejtett egy két mondatot, mely negatívan tüntette fel a partizánokat. Szüleim nem minősítették, tehát gyermekként azt éltem meg, hogy ezzel nem kell foglalkozni. Ahogyan cseperedtem és megismertem öreganyám véleményét a világról, megtudtam, hogy az októberi és a novemberi hónap senkinek sem volt könnyű és egyszerű 1944-ben.

Az utcák garmada jelezte a dicső háború befejezését, a várva várt felszabadulást. Október és november elnevezésű utcák tucatja volt, s van a vajdasági magyar településeken, különböző számokkal, melyeknek az volt a szerepük, hogy jelezzék és észben tartassák a magyarság számára a felszabadulás dicső tényét.

Arról bizony nem szóltak, hogy mennyi embert mészároltak le kegyetlen módon Szabadkán, Magyarkanizsán, Zentán, Adorjánon, Moholon, Óbecsén és szinte mindegyik magyarlakta településen. Bestiális kegyetlenséggel végeztek orvosokkal, ügyvédekkel, pedagógusokkal és egyszerű kétkezi munkásokkal. Papjainkkal, értelmiségi emberekkel és napszámosokkal végeztek papírt nem tűrő módon.

Erről könyvekben, összegyűjtött anyagokban lehet olvasni, utánajárni az eseményeknek. A vajdasági magyar közösség kollektív emlékezetében kell tartanunk embertársaink kegyetlen halálát, mert űr maradt utánuk, nem csak a közösségnek, hanem a családoknak is. Nem találták fiaikat az anyák, férjeiket a feleségek és a gyerekek a szüleiket.

Internáló táborokba küldték a magyarokat és a svábokat, melyekben az idősek, a gyerekek szinte halálra voltak ítélve, ha nem az éhség, akkor a fagyhalál végzett az emberekkel.

A nagy „felszabadulás után” nem maradtak tanaráraink, orvosaink és papjaink, vagy nagyon kevés. Mindegyik település sorsa egyedi és a benne élő, vagy élt emberek sorsa és életük bevégzése is egyedi volt.

Emlékezzünk, emlékeztessünk, hogy voltak és nem hiába éltek, mert mindenknek van feladata ebben az életben.

Legyünk büszkék arra, hogy vajdasági magyarok vagyunk!

 

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon