,,Semmiről, amit megszerzetünk, nem mondhatunk le"

Pásztor István: különös keresztútján állunk újra az időnek, az európai történelemnek, a szülőföldünkön alakuló eseményeknek

Ótos András

(...) Minden ünnephez kötődnek meg nem kérdőjelezhető dolgok. Ilyen a kokárda is. A kokárda, nemzeti színű szalagcsillag, amit a lányok, asszonyok keze kötött. Más szokástól eltérően a magyarok, Petőfi Sándor, Jókai Mór és a többiek, nem a kalapjukra tűzték a kokárdát, hanem a szívük fölé.

Kézmozdulatuk, amivel a nemzeti trikolórt nem a fejükön lévő kalaphoz, mondjuk ki: a rációhoz, az észhez, hanem a szívükhöz rögzítették, kitörtölhetetlenné vált.

Szinte meghatározta a nemzet sorsát. Egy nem túl népes, de nagy és merész elképzelésekben élő, magát egyenrangú európainak tekintő nemzet sorsát.

Mindannyian az életükkel fizettek, nagyon sokan a halálukkal is.

Petőfi, Batthyányi, az aradi 13 halála és Kossuth, Görgei élete. Kossuth soha nem tért haza, Görgei pedig, akit Ausztriába internáltak, és a kiegyezés után hazatérhetett, hazatért. Széchenyi önmagát szétromboló felelősségérzete és Deák Ferenc bölcsessége.

Mikor és mi a bátorság? Mi a helyes és mi a célravezető? Van-e lehetőség arra, hogy ami helyes és célravezető, de a szívünkben ágálás van, elfogadható legyen?

Mindez áthatja 1848 szellemét, március 15-e hevületét és a nemzet alakulástörténetét.

1848. március 15-e nem azon az esős szerdai napon vette kezdetét, hanem a reformkori országgyűlésekkel és annak folyamataival.

,,Sokan azt gondolják: Magyarország – volt; – én azt szeretném hinni: lesz!” – ez a közismert idézet természetesen Széchenyi Istvántól, a legnagyobb magyartól való, 1830-ban vetette papírra, amikor a Hitelt írta.

Március 15-én nem Széchenyit szokás idézni, inkább Kossuth Lajost, Petőfi Sándort, Jókai Mórt. Mindazokat, akik nélkül nem tud hevesen verni a szívünk, akik nélkül nem eléggé ünnep március 15-e. Ezért is közvetítettük, ahol és ahogyan csak tudtuk, a mai ünnepséghez kötődve, Petőfi versét, a Magyarok istenét.

Én most mégis Széchenyit idéztem, mert meg vagyok arról győződve, hogy március 15-e ott kezdődött, ahol Széchenyi gondolkodott és ott győzött, ahol Deák Ferenc, a haza bölcse töprengett.

Ami a kettő közötti időperiódusban történt, ész és szív között – élet és halál, bátorság és gyávaság, álmok, rémálmok, lidércek, bosszúk, okoskodás és pálfordulás, kitartás és árulás, öntömjénezés és a haza fényre derülése – , az a nemzetünk történelme. Egyéni sorsok és közösségi akarat. Nemzeti történelem.

Erős, szilárd, európai, független, identitással és történelemmel, fejlődési szakaszokkal és elnyomott időszakokkal szabdalt, de nemzeti történelem. A magyar nemzet történelme és története.

Március 15-e a nemzet szívének ünnepe, ami nélkül nincs semmi sem. Ha nem dobog bátor, igaz, a hazáért, a magyarságért, a polgárosodásért, a függetlenségért, az önrendelkezésért harcolni kész szív, akkor nincs mit megmenteni.

Az 1848-as forradalom és szabadságharc után 18 évvel bekövetkezett, elérkezett, kialkudott, megharcolt Kiegyezést követően újra aktuális a kérdés, a világ történései, a jelen kihívásai aktualizálják.

A Kiegyezés 1848. március 15-én lángra lobbant dicső elképzelések megmentése.

A kérdés akkor is az volt, ami ma is ugyanaz: hogyan tudjuk menteni, megmenteni identitásunkat, hogyan tudunk fejlődni, hogyan tudunk annak az Európának a részeként létezni, amely már 1848 kapcsán is azt mondta, ha együtt is érez a magyarokkal, ha erkölcsileg támogatja is esetleg, léte, sorsa különösebben nem foglalkoztatja.

Deák Ferenc ezt ekként fogalmazta meg 1867. február 17-én: ,,Mit mondottak azután? Mit mondott a külföld, vagy legalább a külföldnek némely országai? Azt mondták: mi elhisszük, sőt megengedjük, hogy nektek igazatok van; hogy Magyarország külön alkotmánya jogilag érvényes; de nekünk abban nincs semmi érdekünk, hogy ez Ausztriával szemben tovább is fennálljon; nekünk mindegy, akár van Magyarország, akár nincs;“

150 évvel vagyunk a Kiegyezés után, de kérdései ugyanolyan elevenen vájnak húsunkba, mint 1848-ban, mint 1848. március 15-én. Mert ugyanolyan mértékben érintik a nemzeti önrendelkezést, a jog világát,  a fejlődés lehetőségét, amihez nekünk, bármennyire is akarta volna Széchenyi, nem lett sztrádánk, de majdnem még ösvényünk sem.

Amikor március 15-ét ünnepeljük, szívünk felett a kokárdával, megidézzük a hősök arcát, dicső tetteit, akkor azt is ünnepeljük, hogy a tömeggé szélesedő, áradó márciusi ifjak elérték, amit akartak. Szinte elérték, tesszük hozzá és Kossuth-ra gondolunk, aki V. Ferdinánddal tárgyalt Bécsben, miközben egyre csak nőtt a tömeg és 16-án hajnalban Bécs engedett. Akkor írta fellelkesülve Széchenyi, hogy az ő politikája lassú volt, de biztos, Kossuth mindent egy lapra tett fel és többet elért, mint amennyit ő húsz év alatt elérhetett volna.

A történelemben nincsenek kérdések és nincsenek alternatívák.

Döntések vannak és következmények.

Ünnepek, gyásznapok és köztük a küzdelem.

Március 15-én, nemzeti ünnepünket ünnepelve a szívünk telve van örömmel és büszkeséggel, mert megteremtődött a modernkori Magyarország alapja, mert nem adták fel a hősök, mert összefogtak egymással és a ’48-as forradalmak közül egyedül a magyarok tudtak sikeres katonai ellenállást mutatni.

Görgei Artúr, akit a közvélemény nem kímélt a forradalom és szabadságharc bukása után, azt nyilatkozta egyszer: ,,Nem volt énbennem semmi katonai zseni. Az csak mese, magyar legenda, mint annyi más. Rendet tartottam a katonáim között, ez az egész. És a fickók derekasan viselték magukat néhányszor. A többi lári fári.” Mikszáth azonban, akinek ezt nyilatkozta, nem elégedett meg ennyivel, és mint azt olvashatjuk, azt mondta erre, hogy ,,a Simonyi óbesterek és Moltkék közt ő is meg tudja húzni a határvonalat, mert az ’üsd-vágd metódussal talán lehet csinálni egy-két bravúrstiklit, de bányai hadjáratot nem’, mire Görgei végül kibökte, ,,hát az bizonyos, hogy a félelmet sohase ismertem. Ezzel az érzéssel kevesebbet adott a természet, mint a többi embernek.”

Azt kell látnunk és megértenünk, hogy a szív, az ész, a mérlegelés és a bátorság egy tőről kell, hogy fakadjon, ha a nemzet sorsáról van szó.

Nem biztos, hogy azonos időben teljesedik ki és egyetlen emberben van meg, de az biztos, hogy ami bátorság megvolt Petőfiben, Batthyányiban vagy Görgeiben, az nem hiányzott Széchenyiből sem, és ha nem hiányzott Kossuthból sem, márpedig nem hiányzott, akkor megvolt Deák Ferencben is. Nem csak 1848-ban, hanem 1867-ben is.

Március 15-én a hősöket ünnepeljük, összekapaszkodva és emelt fővel énekeljük nem csak a Himnuszt és a Szózatot, hanem azt is, hogy Kossuth Lajos azt üzente...

Ezt énekli a magyar, szerte a nagyvilágban, miközben megkoszorúzza Kossuth szobrát, Petőfi szobrát, a ’48-as honvédek nyughelyét és emlékműveit: ,,ha még egyszer azt üzeni, mindnyájunknak el kell menni, éljen a magyar szabadság, éljen a haza.”

A kérdés ma, 2017-ben, 169 évvel azután az esős szerdai március 15-e után és 150 évvel a Kiegyezés után az, hogy mire helyezzük a hangsúlyt, nem csak a nótában, nem csak az ünnep hevében, hanem a nemzetről, a közösségről, a magyarságról gondolkodva.

Mindent összeadva, mindennel számot vetve, a hősi vállalások és kiontott vér bennünket kötelező és nagy feladatát figyelembe véve, mire helyezzük a hangsúlyt, mit tartunk előbbre? Kossuth dörgedelmes Cassandra-levelét vagy Deák Ferenc kitartó, folyamatos, állhatatos munkáját? A szívünkre hallgatunk vagy az eszünkre?

Mert ha az eszünkre hallgatunk, akkor a hangsúlyt arra helyezzük, hogy ,,éljen a magyar”. Ennél fontosabb nem lehet semmi.

Ha március 15-nek, a hősi halottaknak Deák Ferenc, Görgei Artúr, Arany János sorsának, a keserűségnek, ami Kossuthot utolérte értelmét és üzenetét a jelenben keressük, akkor csak egyetlen válaszunk lehet: a szabadság és a haza akkor élhet, ha a nemzet nem adja fel céljait, ha szívósan, ha kell évtizedeken át, mint tette Deák Ferenc, küzd, nem adja fel.

Mert minden hősi tett a hétköznapi, kitartó, a közösséget, a nemzetet és az elért eredményeket megtartó munkában nyer értelmet.

Babits Mihály bonyolult és mégis érthető, szinte kézzelfogható módon ír Széchenyiről 1936-ban. Nyilván nem véletlenül gondolkodott a legnagyobb magyarról – akkor is nehéz idők voltak, a nemzet pedig túlvolt egy újabb óriási veszteségen, szinte végpusztuláson, miközben már közeledett Európa újabb önpusztító időszaka. ,,Ma, ahogy mondani szokták, a nacionalizmus válságát éljük Európában! Rettenetes és vészekkel terhes válság, amilyent nem ismer még a világtörténet. S ez válságos pillanata egyúttal annak a nagy kísérletnek is, amelyet a magyar nemzet életével játszik a sors! Egész létünk és minden értékünk kockán van. Éppen úgy, mint Széchenyi idején. Átéltünk egy katasztrófát, mint ő. Legéletbevágóbb problémáink azok, amik neki egészen egyéni és személyes problémái voltak. A “magyarság és emberség viszonya”! S maga a sors kényszerít, kezdetlegesen és elülről kínlódni újra végig a problémákat, ahogyan azok Széchenyi előtt is fölvetődtek. Kell-e egyáltalán lenniök nemzeteknek? S üdvös-e a nemzetekre szakadás az emberiség szempontjából? Ilyesmiket kérdezett magától az ifjú Széchenyi, mikor először döbbent rá, hogy ő is egy nemzethez tartozik!“

A költő válaszai nem receptre felírt válaszok, hanem ugyanolyan mély, gyötrődő, félelmekkel teli válaszok, mint amilyenekkel Széchenyi küzdött, birkózott. Csak annyi bizonyos, hogy nemzeteknek kell lenniük, mert a nemezethez tartozás teszi lehetőve az emberiséghez tartozást, az együttműködést, annak az Európának a megtartását, amiről Széchenyi a Hitelben ír.

Március 15-e a nemzet nemzetté válásának és vállalásának, saját sorsunk akarásának és irányításának ünnepe. A módszerek, a lehetőségek változnak, változhatnak, a cél sohasem. Fájdalmas óráiban, 1851-ben Széchenyi azt írja: ,,most volna itt a virágkorunk, – s ehelyett a magyar rabszolga! – Óh, ez kibírhatatlan. Zenénk, irodalmunk, nyelvünk ruhánk, még szakácsművészetünk is divat volna, most egészen tisztán látom. Magyarország, olyan lakossággal mint Amerika, most teljes kifejlődésben volna.”

Ma, 2017. március 15-én különös keresztútján állunk újra az időnek, az európai történelemnek, a szülőföldünkön alakuló eseményeknek: meg kell tartanunk nemzeti identitásunkat, amiért harcba mentek március idusának hősei; meg tudtuk tartani önmagunkat, miközben a vérző Magyarország és  a diktatúrák idejét éltük át; mindezen történelmi események, tragédiák, veszteségek ideje alatt és a múló évek között kitartó, alapos munkával, emberséggel, a jószomszédságba vetett hittel keményen és elszántan követtük a haza bölcsének tanítását, miszerint semmiről, amit megszerzetünk, félelemből – és ehhez hozzáteszem személyes dölyfből, finnyásságból,  egyéni érdekből vagy olyan érdekből, ami nem a nemzet, a közösség  boldogulását helyezi előtérbe, nem mondhatunk le.

A döntések, amiket meghozunk, nem alapulhatnak pillanatnyi szeszélyen, egyéni szimpátián, nem alapulhatnak mindig a szívünk tetszése szerint, de nem is ez a lényeg.

A lényeg az, hogy közösen és jó döntést hozzunk. Jónak és közösnek pedig csak az számít, amivel megtartjuk erőnket, haladni tudunk, és fel nem adunk semmit abból, amiért a márciusi ifjak, az 1848/49-es forradalom és szabadságharc hősei az életüket adták, amire az életüket áldozták.

 

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon