A SAS LESZÁLL

A szerző rajza

A nyár legvégét nyaralásra szántam. Nem minden az előre kalkulált terveim szerint alakult.

Eljutottunk ugyan a dalmát tengerpartra, de a politika, meg a világ eseményei Pag szigetén sem hagytak békén. Pedig nagyon szerettem volna kikapcsolódni, információ nélkül létezni pár napig. Mégis, fél szemmel a híroldalakat figyeltük: a járványhelyzet miatt napról-napra változó határátkelési lehetőségekhez igazítottuk az ottlétünket. Nem csak a vendégek kisérték az eseményeket. A házigazdáink is aggodalmas képpel lesték a tudósításokat. Az előszezont már tönkretette náluk a koronavírus. Ezúttal az utószezon bevétele forgott kockán. Tulajdonképpen az ezévi túlélésük esélye volt a tét.

Most, amikor e sorokat írom már tudható: sajnos hiába reménykedtek. A legrosszabb forgatókönyv valósult meg. A lehetséges legvégső dátumig a szigeten maradva, az utolsók között indultunk vissza a jó öreg Pannóniába. A rá következő pár órában pedig mindenhol és mindenki „bevörösödött”. Lezárultak a határok. Kaputt.

Elátkozott év ez a 2020-as, akárhogy nézzük. 

Az üdülés alatt a hotelünk éttermében rendszeresen átböngésztem a naponta érkező nyomtatott sajtót. Bár a horvát közvéleményt kétségkívül a koronavírus körüli mizéria foglalkoztatta leginkább, a zágrábi és spliti lapok a szomszédos országokban zajló politikai-gazdasági eseményeknek is teret szenteltek. Így, ha akartam volna sem kerülhette el a figyelmemet, hogy a szívem csücske Crna Gorában augusztus végén parlamenti választásokat tartanak.  

(Zárójelben, mert lesznek, mindig vannak kákán csomót keresők… Csak egy bekezdés erejéig tudatnám, magyarként mi közöm van Montenegróhoz. Aki ismer, annak világos. Többször hangoztattam már, sokszor leírtam – itt, ezen a fórumon is –, hogy a Crna Gorával való bensőséges viszonyom nem mostani keltezésű. Jóformán meghatározta az eddigi életemet. És ha minden jól alakul, a jövőmet is befolyásolja majd. Második otthonomnak tekintem az öböl-béli kis halászfalut, ahol – ha az Ég kegyelme megadja – szeretnék majd néhanapján kicsit megöregedni. Némileg tehát érintve vagyok az ottani dolgok alakulását illetően.)

Ma, valamivel éjfél után ránéztem a telefonomra. A gyorshírek között szerepelt, hogy Podgoricában nagy a zűrzavar. Emberek csoportjai az utcákon, tülkölő autók, konvojok, bazári a hangulat. A három évtizede országló erő elveszítette vezető pozícióját. Milo Đukanović tán be is ismerte pártja kudarcát, ami azért ambivalens, mert amúgy a központi választási bizottság gyakorlatilag végleges adatai szerint a Szocialisták Demokratikus Pártja (DPS) szerezte meg a legtöbb voksot a parlamenti választáson. Viszont a politikai matematika kíméletlensége okán még a koalíciós partner sem lesz elég, hogy kormányt alakítsanak. Valószínűleg a mindössze csak egyetlen mandátummal többet begyűjtő össz ellenzék kerül hatalomra.

Itt álljunk meg egy szóra!

Az Úr kegyelméből 2020-at írunk. Egy balkáni kis országról beszélünk. Ez az a régió, ahol a nyugatos demokrácia fogalma mögött mindig valami más is fölsejlik. Ez az a térség, ahol kicsiben ott van ugyan Európa, a nyugatias világlátás, de ezzel párhuzamosan bizony ott van Bizánc hagyománya, a törökös szemlélet: a selyemzsinór, az alku, meg az árulás is.  Pont, miként a Kelet opportunizmusa, lakáj mentalitása, úgy a hóhéri gyakorlat is egyaránt jellemző arrafelé. Szerencsésebb esetben annak a bizonyos keletnek némelykor csupán egy-egy konyhai varázslat a bizonyítéka. Ám előfordult már az is, hogy istenkirályi erők vérrel írott törvényei szerint működő külön világ lett belőle.

Kiszámíthatatlan egy terep, na.

Hosszú időn át, még az utóbbi hetekben is arról jajongott a média, hogy Milo Đukanović „rezsimje” milyen autoriter, bebetonozott, antidemokratikus. Erre mi történik? A nép választ, az ellenzék pöttynyi előnnyel nyer, a sokat diktátorozott vezető pedig kiáll a kamerák elé, rövid úton gratulál politikai ellenfeleinek, majd megköszöni a figyelmet.

Ajánlanám a montenegrói események tanulmányozását, észben tartását minden mifelénk is könnyedén, napi rendszerességgel diktatúrázó véleményhuszárnak. Ahogy ott, úgy itt sincs semmiféle diktatúra. Volt, amikor diktatúrában éltünk, persze, akadtak ilyen keserves évtizedek. Én még emlékszem rá, miként arra is, hogy – sem a Tito, sem a Milošević fémjelezte korszakban – a mostanság nyávogva rezsimező hölgyek és urak akkoriban meg sem nyikkantak. Nyilván ezek a következetes jellemóriások most Budapest meg Belgrád antidemokratikus kormányai miatt görcsölnek. Hát: csak tessenek szívesek csöndösebben emésztődni! Egyem a zúzájukat, még lesz pár parlagon maradó évük, míg hatalomba szavazná őket a népakarat. Akkor, és csakis akkor majd az ő szemszögükből nézve végre megszűnik a diktatúra. (Istenem, de nem várom.) Addig viszont ellentétben velük, mi, a normális többség azért nyugodt szívvel tudunk aludni, és Orbán meg Vučić emlegetése nélkül is képesek vagyunk szeretkezni.     

Montenegró választott.

Csak a tisztánlátás végett: a montenegrói Đukanović féle szocialisták nem olyan "szocialisták", mint ahogy azt a nevük alapján képzeljük. (Boldogult barátom mondása jut eszembe: „Nekünk magyaroknak még a kommunistákból is a legszarabb jutott.” Ez igaz volt régen, és sajnos ma is igaz a mostani baloldali-szabadelvű magyar politikumra nézve. Nemzetietlen, hazaáruló banda.)

Montenegróban más a helyzet.

Harminc éve, megalakulása óta Milo Đukanović pártja csupán nevében szocialista. Valójában az ország függetlenségét kiharcoló és azt erősítő platform ízig-vérig az önálló Crna Gora fundamentumainak a biztosítéka. Nem mellesleg, még így, országos voksoláson verve is a legerősebb erő maradt. Noha nem lehet ennyire lesarkítani, de ha faék egyszerűen akarnék fogalmazni, akkor Đukanovićék az ottani Fidesz, vagyis a konzervatív, nemzeti oldal, amely – lévén a geopolitikai mellett kisezer tényező is más, mint a magyar, vagy a szerb társadalmi helyzet – Crna Gorát az évek során szépen odaállította a Nyugat, Európa, meg főleg a NATO mellé. És mondhat bárki bármit: ez nem kis fegyvertény volt.

Most egy olyan sokszínű politikai erő kapott hajszállal több legitimitást, ingatag hatalmat, amelyik kísértetiesen emlékeztet a magyarországi moslékkoalícióra. Mindenki mindenkivel, azt sem tudják milyen irányba, hogyan, csak Đukanović menjen. Ez – ahogy Budapesten, Orbánt démonizálva – Podgoricában is kevés lesz. Hamarosan a partnerek leszámolnak a másikkal. Először a hataloméhes ellenzék egymás közötti belharca kezdődik el, akik között ott nyomulnak az ősellenség albánok: láttuk mi lett Macedóniával, mihelyt az albán politikai akarat fölüti a fejét a vezető pozíciókon. Aztán borulni fog a koalíció. Rövidtávon sem tudnak majd egyetérteni.

Leszálló ágon van most az aranysárga, kétfejű sas…

Ismerve a montenegrói vérmérsékletet, amondó lennék, az ősszel már súlyos politikai válságok terhét fogja nyögni az ország.

És mivel kedvelem őket, én ezzel is elégedett lennék.

Csak ettől rosszabb ne legyen! Mert most Crna Gora kettéosztottsága, az indulatok okán igen közel áll a polgárháborúhoz. Ellentétben például Magyarországgal, ott a polgárháború nem csak retorikai fogás, hisztériakeltő szlogen, hanem ha kimondatik, akkor előkerülnek a fegyverek.

Attól meg a Jóisten óvja meg őket, óvjon meg minket – mindenkit.

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon