A ROSSZABBIK JOBBIK

gizmodo

Tudott dolog: a remény hal meg utoljára. Ezért neveztem el a deres csikót Reménynek.

Bíztam benne, lévén nem tiszta vérűként született, majd utoljára pusztul el. Túlél sok mindent, a telivéreket, az undok jóakaróimat, tán még engem is. Ekképpen vagy harminc évet bátran abszolválhat. Ha addig senki nem taglózza fejbe, ha nem fújódik föl a friss herétől, ha nem válik karórágóvá, kehessé vagy kólikássá, és olyan szerencsés, hogy a belei sem csavarodnak össze egy áthempergett éjszaka után.

Veszett szerencse az, hol megszűnik a reménység – tartja a szólás. Ez a bölcselet bizonyára akkoriban röppent, s ragadott a nép ajakára, amikor még a Jobbik, és pláne a Magyar Remény Mozgalom nem terhelte a nemzet köztudatát. Utóbbi ugyanis okafogyottá tette volna a remény és az örökkévalóság érdekes párhuzamát, lévén a délvidéki MRM politikai értelemben gyakorlatilag gyermekágyi lázban, közvetlenül a megszületése után igen gyorsan kimúlt.

Béka poraira.

Szűkebb pátriánkban nem az első, s nem az utolsó politikai formáció volt a dicstelen szereplést, majd a hipergyorsan bekövetkező gyászos véget illetően. Egyik kezem elég sem lenne összeszámolni, hány nagy mellénnyel indukált nemzetmegváltó formáció plattyant így rá a Tehéncsorda-útra. Az egyik legviccesebbre sikerült – csak a fiatalok kedvéért – a Magyarok a Hazájukért, Szerbiáért, Jugoszláviáért nevű szörnyszülött volt, ami a belgrádi nem is olyan titkos szolgálat zabigyerekeként kért magának kenyeret a csöppet sem humoros ’90-es években, s mint olyan azt volt hivatott bebizonyítani a rezsimhez hű magyaroknak, hogy a jövő puncija a segg, amit érdemes fényesre nyalni. Azok komcsik voltak. Öreg kommancsok, eltartó és eltartott tisztek hozták létre. A maroknyi (a)lapítónak magyar nevük volt, de jugoszláv szívük, ám a zsebük internacionalistán mindent befogadó maradt. Némelyikük az elhárításnál dolgozott. Csak a vinyakos-üvegnek kegyelmeztek meg: azt sosem hárították el.

Valamiért a szélsőségek iránt sem akkor nem voltunk, sem mostanában nem vagyunk fogékonyak. Se szélsőbal, se szélsőjobb nem terem meg a bácskai-bánáti rónákon. 

Miként a marxista agymosással, úgy a nemzeti radikalizmussal sincs nagy „szretyánk”.

Nem mintha nem lennénk elég jobboldaliak. Azok vagyunk. Vesszen Trianon, sörrel juszt nem koccintunk, ahogy illik leoláhozzuk a románt, a Felvidék tót megszállását emlegetjük, rázzuk öklünket az égre, amiért Bácska mégis terem búzát a rácnak (is), és a bátrabbja egy lakodalom végóráiban már a Kalász, kalász… kezdetű műmagyar-nótát is elhúzatja. Amire természetesen igaz könnyeket hullajtunk. Fűcsomó legyek, ha ez nem extrém nacionalizmus… Mégis. A rosseb tudja miért: amint intézményes formában, párttá kovácsolódna valami hazaffy csoportosulás, menten lélegeztetőgépért kell kiáltani.

Régóta monomániásan állítom: ami az anyaországban politikai porondon lejátszódik, az kicsiben, tükörképként vetül le a határon túli közállapotokra is.

Ilyetén aligha kell a szemöldökünknek a tarkónkig csúsznia, ha a magyarországi szélsőjobbról verbuvált pártok, mozgalmak, egyletek ellentmondásos pályafutásával szembesít bennünket az élet. Nem térnék ki nagyon hosszan Szabó Albertre, Bácsfi Diánára, meg a hasonszőrű hungarista agytrösztökre, akik anno egy röpke karlendítéssel már bekerültek az esti híradóba, és akik miatt utána hisztérikusan zokogott a Nyugat médiája, budapesti barna esőt, fasizmust, Harmadik Birodalmat, újjáéledő zsidótörvényeket vizionálva. Az operettnáci percemberkék eljátszották szerepüket, aztán eltűntek a napi politika küblijében. Közben Bácsfi Diána papájáról kiderült, hogy belügyes elvtárs, régi, beszervezett kommancs ügynök. Szabó – Kitartás! – Albert testvér meg kiköltözött Izraelbe. Hová máshová, ha már egyszer echte nyilas, Szálasi reinkarnációja valaki? De sorolhatnám Potyka bácsit, és az ő lelkes, idióta csapatát, meg a Vér és Becsületet, akik világháborús filmekbe mehettek volna statisztának a szétzüllesztett filmgyárból elcsaklizott SS-uniformisaikban. Sorolhatnám, de minek? Pusztán azt demonstrálnám, milyen régtől fogva figyelem a politika huncutságait. Meg azt, hogy mennyi hülye tud vihart kavarni a biliben.

A már idézett éjjeli edényben rend szerint akkor lehetett zavarosban halászni, amikor balliberális kormány volt hatalmon Budapesten. Élő ember nekem aligha tudja megmagyarázni, miért pont Horn, Medgyessy, Bajnai és főleg Gyurcsány alatt virágzott mindenféle bazári majom náci csoportosulás? Miként történhettek meg titkosszolgálati szállal elegyítetten a hírhedt cigánygyilkosságok? És mióta a Fidesz vette át a botkormányt, vajon hová tűntek a társadalom kedélyállapotát nyugtalanító, a normális többség idegrendszerét birizgáló Hitler-epigonok? Sehol egy fáklyás felvonulás. Sehol a betonplatón egyként csattanó bakancsok. A TV székházat sem gyújtja föl senki, legföljebb az előterében hempereg néhány ellenzéki politikus. Ránézésre mindegyikük „inbecil” (© Stephen Bozen – Minden jog fenntartva!).

Eltűntek a dísznyilas bohócok. Mortimerek sincsenek nindzsa karddal. Már egy nyamvadt terepruhás túlélő táborra is rámozdul a jelenlegi terrorelhárítás. Érthetetlen, ugye?

Az lenne, ha hülyén akarnánk meghalni.

A fasiszta veszéllyel való riogatás ugyanis falat kenyérként mindig a haladó, demokratikus baloldal, meg a közbeszéd tematizálásához ragaszkodó liberálisok igénye szerint tombolt, illetve szottyadt vissza önmagába. Mikor mi volt hasznosabb a megélhetési rettegőknek. Ők még Csurka MIÉP-jét is képesek voltak úgy tálalni, mint Eichmann máig harcoló különítményeseit.

Milyen bájos, hogy ugyanők, akik a Jobbik megalakulásakor a turulmadártól, árpádsávtól, egy Horthy emléktáblától vagy Wass Albert bronz büsztjétől sikítófrászt kaptak, azok mára a Jobbikkal kokettáló demokratikus alternatíva vezérarcaiként virítanak a választópolgárok előtt! A Cipők a Duna-parton installációiba beleköpködő faszagyerek Jobbikost és vértestvéreit a Degenerált Koalíciótól kezdve a Momentumig immáron vállalhatónak vallja a balliberális oldal. Ez – lássuk be –, legalább akkora csoda, mint az, hogy az ateizmusát hangoztató Vágó Pista bemondót most az útszéli körösztöket állítgató Jobbikkal fújta össze a szél. Mármint Gy. Ferenc testvér alszele. Hogy a macska rúgná meg! Ez oszt’ a csapat! Majd még megérem, hogy Lendvai Ildikó Első Osztályú Vasköröszt kitüntetést kap (Eisernes Kreuz 1. Klasse), a pesti zsinagóga előtti téren eskütételre fölsorakozott Magyar Gárda pedig Cseh Katka hónalja alatt fog díszszemlét tartani. Ugyanis mióta a boldogult Heller anyó ráütötte a kóser pecsétet a szebb napokat látott Jobbikra, azóta a kuruc(pont)info is csak egy nagyon távoli bolygóra helyezett szerverről osztja az igét.

Őszintén: mivel még nem veszett ki belőlem végleg az empátia, olykor bizony szánom a jobbikos szimpatizánsokat.

Mocsok dolgot művelt velük az élet.

A politikusaikat viszont nem sajnálom. Egyszerűen senkik lettek.  

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon