Régi, falusi mondás: A kutyát és a médiában szakértőt a szájáért tartják

AMIKOR A GYAKORLAT VESZTI A MESTERT

Szüntelenül tágul az univerzum. Ezzel együtt folyamatosan újabb meg újabb égitesteket fedeznek föl. Pedig így is van elég világító csillag az égen. Minek még eggyel több?

Ezért nem pályáznék soha az egyre szaporodó kül- meg belpolitikai elemzők közé földicsőülni.

A tévéstúdiókban naponta haknizó, lánglelkű és eszű szakértőkkel amúgy sem lennék versenyképes.

A fasorban sem vagyok hozzájuk mérve. A koruk. A jellegük. A tudásuk.

Tünemények, no.

Jobbára feleannyi idősek, mint én. De a hímneműek haja már így is több zselét látott, mint ahány tubusnyi fogpasztát ezidáig elhasználtam. Ráadásul sokkal magabiztosabbak tőlem. Ha kell jövőlátók, ha kell lyukfürkészek. Ha igény mutatkozik rá, akár árnyra is vetődnek. Klasszikusan kondicionált a tudások, vagy mi a szösz. Huszonévnyi képernyő, billentyűzet, online adás háromszögéből szürcsölt élettapasztalatuk, kommunikáció-elmélettel patkolt friss bölcsész diplomájuk „instrumentálisan motiváltabbá” teszi őket a legöregebb Afrika kutatóknál is.

Mózesnél szilárdabb hitű kinyilatkoztatás minden szavuk. Ha a helyzet megkívánja: a hajdani thébai Szent Sereg harcosainál állhatatosabban – igaz, csak szájalva, de egymást nem szájon csókolva – védik a véleményüket.

Őrtornyok, akik zöld fénycsóvaként szelik át a sötétséget, miközben feszegetik a korszerű világnézet kereteit. Néha poénkodva, lazán, derűvel kommentálják a jelen idők történéseit, azt, amit még Orwell is csak komoran mert megjósolni. Mulattatnak. Szájkaratés, bemikrofonozott gladiátorok. Őrült nők ketrecében harcolók.

Általában hármasával szerepeltetik őket. Merészebb szerkesztők a három békaszájú hím triumvirátusát egy szebbik félével szokták hígítani. A nemek egyenlőségének kikacsintása. Így PC.

Amint kigyúlnak a fények, bevöröslik a kamerán a fölvétel mód lámpácskája, egymás szavába vágva szórakoztatják a nagyérdeműt. A világról kifejtett véleményükön naponta elbámulni. Már akinek van hozzá „appetitív ingere”. Nekem csak nagynéha van.

Maradok hát inkább az, ami. Suszter a kaptafánál. (De akkor legalább a sok Muszta is maradjon a Musztafánál. Sajnos ezen óhajom aligha fog könnyen beteljesülni. Tesznek róla Musztafáék, meg az Európában tevékenykedő szabadelvű mégegyenlőbbek. Akikkel a saját hazánkban is meg kell küzdenünk. Mi másért? A saját hazánkért.)

De most nem róluk van szó.  

Hanem a hírcsatornákról. Meg a programjaikról. Jobbik esetben kacagás, a rosszabbikban agyérgörcs nélkül képtelenség este hat után a politikai elemző műsorokat nézni.

Bárhol. Mondom még egyszer: bárhol. Akár Budapesten, akár Szabadkán, no meg a nagy kedvencemen – akár az újvidéki tévében. Is.

Egy csatorna valamennyi. Pardon: egy kanális. (Hofi után szabadon.)

Okulni viszont lehet belőlük.

Speciel régtől tőlük tudom, hogy amikor az „újvidéki vajdaságot bombázták”, mert előtte „Szlavónia kikiáltotta függetlenségét”, akkor „a nyugatról Tajvanra irányuló szexturizmus” szinte „népszopássá” vált.

Meg hogy a „Zrenjanin melletti”.   

A minap például azt mondta valamelyikük, hogy (figyelem, idézet következik)

„Szerbia egyetlen állammal sem határos, amelyik igazán ellenséges lenne vele szemben, vagy ha épp azzá válna, akkor ne tudna vele megbirkózni katonailag."

Namármost.

Az illető vagy nem ismeri a Balkán XX. századi történetét – ez lenne a megbocsáthatóbb verzió –, vagy annyira hülye, hogy el is hiszi, amit mond. És ilyenek adják a kilincset egymásnak a hírműsorokban.

Persze, érteni vélem én a szerkesztőségek álláspontját is.

Ha nem volna muszáj magyarázni a világ legtermészetesebb dolgainak az ellenkezőjét, még a végén műsorokat kéne csinálni. Oknyomozó újságírást. Horribile dictu: tényföltáró riportokat. Helyszíni tudósításokat. Meginterjúvolni Kovács II. Pista ángyikáját. Hátha neki is van véleménye. Esetleg odáig durvulna a helyzet, hogy a Soroksári úton túlra is kiküldenének egy stábot. Vagy kamerástul-mikrofonostul egyszer-egyszer megjelenne ott is a szerkesztő, ahonnét már nem látszik a szabadkai városháza nagytornya, vagy nincs újvidéki térerő. Ahol a tűsarok csüdig szottyanna a szutyokba és a kerítésen átugráló kutya megharaphatná az operatőr vádliját.

Így viszont kényelemben, stúdióban, fotelekből, bélelt forgószékeken ülve, láblógatva, szerencsétlenebb esetben zoknit, szerencsésebb esetben dekoltázst villantva meg- és letudható a világ jelenlegi rendje-módja. Elvégre dolog az van bőven, hajjaj.

A kibic tehát ilyetén nem egy gázlómadár, hanem az, aki a szereplési kényszere miatt olyan dolgokról is nyilatkozik, amiről egyébként lövése sincs. Amikor a gyakorlat veszti a mestert.

Mégis ott vannak. Benne a dobozban. A távirányítót viszont nem adják ingyen. Tapasztalatból tudom, sajnos. Néhánynak a szétverése után már az utcán is átköszön a műszaki boltos srác. Hiába.  The Show Must Go On.

Régi, falusi mondás: A kutyát és a médiában szakértőt a szájáért tartják.

Aki nem hiszi, könnyen leellenőrizheti igazamat.

Megszámoltam az ujjaimon, hány – máig aktív, közmegbecsülésnek örvendő és sikeres! – fociedzőt láttam labdarúgó közvetítéseken szakkommentátorként.

Számolja meg más is.

 

 

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon