ÖNTÖKÖNSZÚRÁS

szellemi buckalakóként, viszonylag hosszú ideje művelődő napszámos lévén, talán nem tűnik pimaszságnak, ha akad némi hozzáfűznivalóm a hazai magyar kulturális életet illető – nevezzük szőrmentén, eufemizálva – jelenségekhez.

Pósa Károly

Előrebocsátom:

az itteni magyarság által megteremtett, kiművelt örökségünket, a mindmáig ápolt kulturális értékeket, és a népünk kincsestárát gondozókat attól többre becsülöm, mintsem ezen egy-két flekknyi írásomban sommás ítéletet mondhatnék róluk. Pláne önvád nélkül kritizálhatnám őket.

Még tanácsot sem adhatok, hisz kalácsom sincs. 

Az egyre terjedő vircsaft kapcsán ellenben véleményem – igenis van. Akkor is, ha egyesek rossz néven fogják venni.

Mivel nem szeretném azt a mifelénk divatos „értelmiségi” táncrendet követni, miszerint nyafogni kötelező, bírálni meg csak a másikat szabad, itt és most bizony hazafelé is muszáj lesz mondanom, amit.

És nem akarok a függetlenség pózában sem virítani.

Ha a vajdasági magyar értelmiségiek valamelyike arról győzköd, hogy ő bezzeg középen áll, az legfeljebb úgy értendő, hogy annak a gőzölgő kupacnak a közepén, amit mifelénk közéletnek hívnak. 

A kedves elitista mozgalmárok révén meg amúgy is lenullázott, kiheréltté vált a vajdasági magyar semlegesség fogalma. 

Akiknek dugás közben is Pásztor jár a fejében, azoknak a VMSZ szapulása, meg a magyar kormányellenesség jelenti a függetlenséget. Az Orbán-fóbia. Ez a működésük alapföltétele. Ezért kapják a pénzt. Igaza van a szponzoruknak. Dolgozzanak meg érte.  

Hadüzenet nélküli háborúban élünk. Dúl a harc a lelkekért. Az egyik legvéresebb csatateret kultúrának hívják. Ezer sebből vérzik. S vérzünk vele mi is. El.

Ugyanis az űrkutatásban kellene hasznosítani azt a sebességet, amivel a gagyi terjed a Vajdaságban.

Évek óta közhely: szülőföldünket a bulvár, a szennyes szórakoztatás, a giccs terepasztalává silányítjuk. Tudom, a magas kultúra mindig egy kicsit más. De ha már szórakoztatni, egybeterelni akarjuk a szétzilálódó közösségünket, ahhoz ne az igénytelenség legyen a jelszavunk.

Hosszan sorolhatnám mindazokat a vállalhatatlan figurákat – „zenészeket”, „előadóművészeket”, „humoristákat”, anyaországi celebeket, akiket mi tárt karokkal vártunk, kiszolgáltunk majd a haknijukért megfizettünk.

Hovatovább mintha csak a kereskedelmi tévék ripacsait, a sok csillagporos prostituáltat a lá carte szervíroznák a Vajdaságba.

Piaci rés vagyunk nekik, semmi több. Be is tömik azzal, amijük van. Sajnos a pofánkba. Mert nekünk már Mohács sem kell, az is túl magas. Akkor inkább a Fekete Pákó.

Kegyetlenül csiszolt tükör ez a honi magyar társadalmunk előtt. Nem tudom hányan mernek belenézni. Mindenestere akiket illet, a kultúránkért felelősöknek nem árt tudni:

őket terheli a felelősség ha ehhez a bányászbéka seggével mért szinthez, ehhez a közösségbomlsztó, harsányan bulvár színvonalhoz szocializálják a rájuk bízott bácskai-bánáti magyar embereket.

Ha rajtam múlna, eleve limitálnám a föllépését Horgostól délre az összes olyan “sztárnak”, legyen az flitteres tátika vagy kortárs írófejedelem, aki anno – 2004. december 5-e, hahó! – köztudottan ellenünk ágált.

Vagy azoknak a szekerét tolta, tolja épp most is, akik a pandamacik kihalásán és a nemileg semleges vécék terjesztésén többet izgulnak, mint a határon túli magyarság létén vagy megszűnésén.

A legaktuálisabb: egymásnak adják a kilincset Zentán, Szabadkán és Kanizsán a bátor Dumaszínházas humoristák.

Amiben csak egy a komikus: hogy mi azoknak tapsolunk, azokért rajongunk, akik teli szájjal gyalázzák a jelenlegi magyar kormányt. Nem mellesleg a VMSZ szövetségesét. Igen, a vajdasági magyarság jelen kori legerősebb jóakaróját. Afiúk leruccannak Röszke alá, kalandpark nekik Szerbia, egyfajta szafari, jé, itt is beszélnek magyarul.

Azzal etetnek bennünket, hogy a humor mindig ellenzéki. Ha ez igaz lenne, 2007-ben az RTL-Klub Heti Hetes műsorában Hajós András nem fakadhatott volna ki a “humor nagyágyúira”: Nem kínos nektek az az állandó orbánozás? Hát öt éve ellenzékben van!”

Ahogy a nevezett csatorna (kanális) is csak a reklámadó után kezdte fújni igazán a szartrombitát. Közben itt és ott is diktatúrát, fékek és ellensúlyok hiányát, egypártrenddszert vartyog a lápi békák kórusa.

Semmi bajom azzal, ha a Magyar Tanszéken pogácsáztatják Závadát, Tamás Gáspár Miklóst meg a többi nagy kedvencet.

De vajon Csurka miért nem ihatott soha fröccsöt Újvidéken? Dinnyés Jóska rosszabb énekmondó, mint Bródy „Tinike”?

Dörner György tehetségtelenebb Alföldi Róbertnél?  Vagy mikor járt utoljára Temesi Feri Szabadkán? (Megmondom. Harminckét éve. Akkor sem irodalmi esten, hanem a bolhapiacon farmernadrágot venni.) 

Amióta ez az egyre gazdátlanabb barnanyelvű ellenzék jajgat, azóta mintha ráerősítettek volna erre a kizárólagos, agymosó kurzusra. Mi meg hagyjuk. Noná. Nem nézünk a démonaink szemébe, hanem kényeztetjük őket.

Azok meg elpockolják a gázsit és köszönjük Emese alapon másnapra elfelejtenek bennünket.

Pedig az egy szem kishegyesi ápolónőn kívül – hamarjában – kábé annyi X-Faktoros győztest tudnék fölsorolni, amennyi önálló gondolata szokott lenni Vujity Tvrtkónak.

Nem állítom, hogy mindig mindenkinek a Borbála-bál pillenyakkendősei között kell levizelnie a lába szárát. Én a régi Kispiszkosban is jól szórakozok. Leginkább azért, mert a már említett bálozó elittől biztonságos távolságra vagyok. Ha ezüstkanál lennék, nem sok lenne közöttük, akire rábíznám magamat.

Viszont nem szeretném vajdasági magyarként megérni azt a napot, amikor valamelyik valóságshow villájából kibukott rúdtáncosnő fogja megszegni a Szent István-napi újkenyeret. Vagy hogy pornós múltú dívák félplaybacken riszálják magukat városnapokon.

Úgy a személyére, mint az életművére vonatkozó kétségeim ellenére hadd idézzem a nemrég hunyt Esterházy bonmot-ját: “Bizonyos szint fölött nem süllyedünk bizonyos szint alá.” A vajdasági magyar közösség eddig kiművelt, megtartott értékrendje mégsem a bazári majmokéval nivellál.

Ehhez kéne tartani magunkat. Művelődésszervezőként, vajdaságiként, magyarként.

És ha valakik továbbra is inkább a profitot, a hülyítés terjesztését folytatnák, az egészséges önképünk, a tartásunk ellen szervezkednek: lelkük rajta. Úgysincs nekik.

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon