NEM KELL BÁNKÓDNI

Tegnapi hír, most ezzel van tele a közösségi média: elhunyt  Đorđe Balašević. Alig ismerem az életművét. Sosem találkoztunk. Koncertjein sem voltam. Csupán hézagos emlékeim vannak egy-egy daláról. (Mire rendesen megtanultam szerbül, hogy megérthettem volna a szövegeit, rám ragadhatott volna belőlük valami, már Cseh Tamást hallgattam.) Nehéz megmagyarázni, mégis szimpatizáltam Balašević-tyel. Pont a Tamás iránti föltétlen rajongásom révén becsültem a poétát, a dalnokot. Azt, hogy miként a magyar megfelelője, úgy az újvidéki zenész is egyféle itt felejtett, középkori jungleörként végigmuzsikálta az évtizedeket. És közben mindkettejük dalai egy gitár mellett is ugyanolyan erővel hatottak, akár egy zsúfolt koncertteremben, akár egy tábortűz mellett. Volt ugyan egy markáns különbség kettejük között, ami azért tüske: Cseh Tamás sosem dicsőítette volna Kádár Jánost. Ez a művészi távolságtartás Balašević-nek Tito kapcsán nem sikerült. Megállnék. Most illetlenség lenne ezt a kérdést tovább göngyölni. Majd az idő távlatából helye lesz az életmű bírálatának.
Nem kell bánkódni.

Mindig vége van valaminek. Utána kicsit más lesz, és az mindig máshogyan kezdődik. Az ember az életéhez méri a dolgokat, a történelem sokgenerációnyi korszakokban taglal, a világ pedig bele van szerkesztve jó mélyen az univerzum törvényei közé, és annak cikkelyei szerint következnek a periódusok. Csak aki még pislogni sem szokott, az Isten nem porcióz. Úgy gondolom, mindazonáltal szeret bennünket, és ha nem is sajnál, inkább egyféle különös, isteni „közepes lelkesedéssel” néz minket.

Mi meg? Percnyi emberként, tyúklépésekben számolunk. Homokszemek vagyunk, még ha nincs is két egyforma homokszem. Külön-külön más a történetünk. Csak a dűnék ugyanazok, és a szélirány sodor arra, amerre az értelem teljessége nem számít. Így, amikor zord az idő, nekibúsulunk, mint mostanában.

Bezártság, bizonytalanság, a korlátok közé szorult életvitel miatt aggodalmas mindenki. A magány, a deprimáltság uralkodik el országos méretekben. Jó lenne, ha ilyenkor eszünkbe jutna, ha meglátnánk, hogy mindig kisüt a nap. Van egy rend, ami nem változik, és ez följogosít bennünket a reményre. Talán ezek után egyre többen veszik észre majd, hogy amikor följön a nap, és a fénye szétterül, az olyan szépséges, mintha akkor virradna első ízben, akkor ragyogná be legelőször az újrateremtett világot. Ezek az apró, kézzel meg nem fogható örömök maradtak, értéknek. A legintimebb dolgaink. A hitünk, a családunk, az elveink. Ezeket visszük végig magunkkal. Nem többet.
 

És még ezekre is muszáj féltőn vigyáznunk. Elbitorolnák tőlünk.  

Lelki zsebesek járnak közöttünk. Nem apróságok csóróiról, egyszerű utcai tolvajokról van szó: korábban ezek a gazemberek ugyanis – jelképesen mondva – templomokat fosztottak ki. Oltárt rombolni: azt tudtak. Feszületet köpködni, szentelt vízbe hugyozni. Aztán, mivel megunták vagy megszokták, hogy az Egyház csöndben tűr, a hitünk fölött kiterjesztett hatalmuk már nem hozta lázba őket, és a jogainkat szeretnék megkaparintani. Ott vannak a különféle politikai pártokban, meg mostanában a civilnek hazudott platformokban, s ahol a leghangosabban locsognak a demokráciáról, az emberi szabadságról, a haladó korszellemről, ott kell keresnünk azokat a kártékony erőket, akiknek a demokrácia fogalma pusztán a saját hatalmuk kiterjesztésének a fedő sztorija, minden más politikai opció szerintük antidemokratikus. Hirtelen minden szuverén gondolat, sőt a népakarat is károsnak minősül, a demokrácia kerékkötője lesz, mihelyt nem a szabadság fősodrú vitézeinek akol melegéből származik. Itt utalnék a vajdasági Kossuth-díjasunk minapi interjújára, amitől tisztábban semmi nem láttatja, mivé züllött a vajdasági magyarság (be)képzelt elitje.

A híres szabadelvű, megengedő hozzáállás?

Náluk a szabadság örve alatt a komplett nemzetek jogai mellett az egyének joga is korlátozható, amennyiben az irányadó erőkkel ellentétes álláspontot képviselnek. A haladó korszellem pedig az a púder, ami savazza, megsemmisíti, elveti a hagyományt, az évezredes emberi szokásjogon alapuló erkölcsi alapokat.

Rá kell kényszerülnünk annak végiggondolására, hogy bár minden kor más és más problémákat hozott, mint az előzők, de eddig – tudomásom szerint – még egyetlen korszak sem akarta eltörölni az előbbiek értékeit. Az addig megtett út szellemi, erkölcsi örökségét a megújulni vágyók is tiszteletben tartották. Ezen változtattak vagy ötven éve a párizsi diáklázadások örökösei, akik mára az európai mainstream agytrösztjeivé avanzsáltak. Ott maoista, szélsőbalosok. Itt: a jugoszlávságba kergült, véleményformáló grádicsra kapaszkodott békák. Kezükre játszott a nagyvilágban lezajló fordulat: a média, a virtuális konglomerátumok, a tömegkommunikáció szédületes térnyerése. Nem árt, ha észrevesszük, rólunk papolnak, de a fejünk fölött tulajdonképpen csak a politikai hatalom megszerzése érdekli őket. Ehhez bevetnek mindent. Sírnak, sajnálkoznak, lamentálnak, és vég nélkül hirdetik, hogy ők az áldozatok, s az ő fájdalmukhoz képest a mi gondjaink eltörpülnek. De ők – kenetteljesen lenyilatkozzák akárkinek –, mindig azon vannak, hogy értünk harcoljanak. Hát, harcolnak is: maximum a boros demizsonnal.

Úgy kezdtem, nem is olyan régen lezárult egy életszakasz. Ahogy másnál, úgy nálam is. Korábban mindenféle ismerősök és ismeretlenek jöttek, mentek, akik utána elmaradtak, elhaltak. Egy részüket megsirattam, máig jó szívvel gondolok rájuk. Mások esetében közönyös vagyok, és nem sajnálom, amiért ennyire mulandóak a pillanatok. Ha volt is bennem kíváncsiság, szellemi vagy bizonyos esetekben testi igény irántuk, szép lassan odalett, akár a tűnő hófoltok Kishomok határában. Ahogy történni szokott, elmúlt a jó, és vele együtt elhalványult a borzalom is. Ki ne szeretné átélni a megkönnyebbülést? Összetett mágia a jobbik részünk kiemelése a veszedelmek árnyékos oldalából.
Már untat az ostobaság. Ez jó.

Ki szeretnék lépni ebből a kopott, régies gúnyából, kitárni az ablakokat, és levenni az összes elnyűtt, porvédő takarót az életemről, mint amikor beengedjük a kihűlt szobákba az első napsugarakat, a kora tavaszi levegőt. Így szeretném az újat beengedni, és szélnek ereszteni a régit. A fecsegőkkel, a brekegőkkel, a kártékony elemekkel, az árulókkal együtt.

Az otthonomban akarom múlatni az időm. A vadakácos ligetemben, a legelőn, ahol a lábamnál egy kutya figyel, és füttyömre előjön a kanca. Várnak még rám régi és szép idegen városok, Vilnius, Krakkó és Ogyessza. Az északi hűvös tájakon még nem jártam, ha a gondviselés rásegít, talán oda is eljutok. Ha nem, üsse kő. Akkor, mint eddig, tovább érdekelnek majd az emberek, az élet, meg minden, ami izgalmas.
Ahogy fönt írtam: nem kell bánkódni.

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon