NAPLÓ – Ahogy én láttam

A Jó Reggelt Vajdaság péntekenként elkészíti a heti közéleti összefoglalóját. Évek óta vezetett naplóm alapján jómagam is összeállítottam egy – a jellegénél fogva személyesebbre sikerült – visszapillantást. A mögöttünk hagyott hét privát szemszögből.

 

Május 31. Két napja az összes magyarországi hír a dunai hajószerencsétlenséggel kezdődik.

Ma reggel Orbán Viktor szokásos pénteki rádióinterjújában „mindenre kiterjedő szigorú és alapos” vizsgálatot követelt a magyar hatóságoktól, és újfent kifejezte részvétét az áldozatok hozzátartozóinak. Olvasom a kommentárokat az újabbnál újabb információkat leközlő hírek után. Ismételten bebizonyosodik, amit már régtől fogva fölismertem, és csöppet sem tölt el örömmel: Magyarország, vagyis inkább úgy mondanám – a magyarság, a népem – a megtörtént események után kullogó tizenötmillió szakértő nemzete.

Ezek vagyunk.

Most éppen a nautikát, a hajózási szokásokat, a vonatkozó folyami közlekedési törvényeket a kisujjából kirázó sok ezredik kéretlen „szakemberünk” osztja az észt az internet mocsárgőzében. Menekülni tőlük nincs esély. Mindenütt fölbukkannak. Ugyanúgy értenek a dolgokhoz, mint a labdarúgást „megszakértő” százezrek, tán milliók, akik pöccentésre a világ élvonalába tudnák röpíteni a magyar fociválogatottat, csak hát azok a fránya jogszabályok, személyi összefonódások, a szerencse, meg az gáncsolja a karrierjüket, hogy életükben nem rúgtak labdába, pláne nem futottak kilencven percen át. S mivel a kutya sem kíváncsi a jobbító szándékukra: marad a facebookon való tombolás. Tragédia, foci, politika: gyakorlatilag az élet minden területén aktívak az ilyenek. Ha jól tudom „floodolásnak” hívják azt a jelenséget, rossz megszokást, amikor valaki – elnézést a kifejezésért, de jobb magyar szó nincs rá – „teleszarja” az internetes posztokat a hozzászólásaival. Van belőlük elég. Jordan Petersonnak lesz igaza, aki szerint minden kor megidézi a maga szónokait, hangadóit. Ez a mostani a többnyire névtelenségbe burkolódzó elmebajnokok, eszmefuttatók, borongók és fantaszták időszaka.

A péntek este szagos. Valahol akácfa virágzik. Bagrena illatát hozza a szél. Gyerekkoromba ettük, noha folyamatosan attól rettegtünk, hogy a mézízű virágocskák kelyhében megbúvó parányi fekete pókot is lenyeljük, ami majd a hasunkban megnő, és kirágja magát belőlünk… Jó ideje tudom, hogy ez egy infantilis kitaláció volt csupán. Érdekes, de amióta tudom, hogy mindez mese, azóta nem ettem bagrenát.

 

Június 1. Rádió szól.

Az EP-választások elemzése. Kivetítve a jelenlegi eredményeket egy esetleges magyarországi országos szintű voksolás során az MSZP és piócapártja, a Párbeszéd – be sem kerülnének a Parlamentbe. Nem kell cukor a kávémba… Gyurcsány pártja tágra tátott szájjal várja, mikor lehet bekebelezni a végképp impotenssé váló szocialistákat. Mínuszos kis hír: újabb 1000 katonát vezényeltek ki a magyar-szerb országhatárra. A honvédek a rendőrökkel együtt fogják biztosítani a határzárat.

Június van.

A jó idő megint bevándorló csapattesteket hoz lendületbe. Olvasgatom a honi írásokat. Meg sem lepődök rajta, hogy a magukat profinak mondó zsurnaliszták is mekkora blődségeket tudnak leírni, ha katonaságról, harcászati vagy hadiipari jellegű témáról van szó. Itt van mindjárt a sorozott baka, a hivatásos katona, meg a zsoldos ördögien összekutyult értelmezése. Pedig pofonegyszerű. A sorozott katona nem katona, csak egy egyenruhába bújtatott szerencsétlen, többnyire alkalmatlan civil. Ugyanakkor a hivatásos és a zsoldos sem ugyanaz. A zsoldos – nagyjából az ókor vége óta – azt szolgálja, aki fizeti. A hivatásos meg azt szolgálja, akire és amire esküt tett. Már, ha nem Gorcsev Ivánnak, vagy netán Vanek B. Eduárdnak hívják az illetőt. És a Láthatatlan Légió egyes fölesküdött tagjaiért sem tenném tűzbe a kezemet.

 

Június 2. Valószínűleg alkatilag lehetek így elizélve, amiért évtizedek óta vonzom magam köré a hülyéket. Eleinte nem tűnt föl, de az évek során annyival találkoztam, annyival vitatkoztam, hogy kénytelen voltam végre valahára észrevenni: ezek nem véletlenül akadnak az utamba!

Ezek megérzik a lényem leggyengébb pontjait, és ott támadnak. Vasárnap este is ráfutottam egyre. Már éppen indulni készültem, amikor lehuppant az asztalomhoz. Jól öltözött, aktatáskás, bajszos úr. Kifogástalan modor, pápaszem. Bemutatkozott, eleinte kedvesnek, szerénynek tűnt. Kiderült róla, hogy doktor. Ezotériával foglalkozik, gyógyít. Ezt hallva megrezdült bennem a nyárfalevél, ösztönösen neszét vettem a rám leselkedő veszélynek, de akkor már hiába kerestem a menekülési útvonalakat. Megadóan bólogattam tehát, ő pedig negédesen oktatott. Amint viszont látta, hogy az átlagtól megengedőbb a hozzáállásom, máris meredekebb szintre kapcsolt, belevadult a teóriája megmagyarázásába. Nem fárasztanék senkit az ismertetésével. Legyen elég annyi, hogy a lánglelkű doktor szerint a hajunk a legfontosabb szervünk. Tehát a frizuránk kihat a természetünkön körösztül az egészségünkre, de még a gondolataink, az érzéseink milyenségére is. Hovatovább a sorsunkat is meghatározza, kinek hogy áll a haja. Fáradtan próbáltam érvelni Bruce Willisszel, de kaptam egy akkora kontrát Sámson révén, hogy csak az az ószövetségi kitérő húsz percbe fájt nekem. És még akkor hol voltunk a földönkívüliektől, meg a fejünkön növesztett antennáktól… 

 

Június 3.

Hétfő.

13 éve, 2006-ban ezen a napon tettek pontot a néhai Jugoszlávia agóniájára: Szerbia és Montenegró is különvált, az utóbbiban megrendezett népszavazás eredményeképpen.

(Legalábbis azt hittük, hogy ez a vég. Innét már nem bomlik tovább a „délszláv népek álma”. Dehogynem. Maradt a dzsezvában feketeleves. Koszovó még hátra volt.)

Egy másik hír is az elmúlásról szól: meghalt Térey János, író. Eldöbbenek rajta. Egyívású volt velem, 1970-es. Pár novelláját olvastam, de inkább a verseiről ismertem. Azt tudtam róla, hogy nem darálta be a rendszer, sosem feküdt oda a kánonban sivalkodók közé. Megmaradt az elveinél. Keresztény és konzervatív. Ilyen egyszerű volt neki, noha nem a könnyedebbik utat választotta. Mégis sikerei voltak, mert a készséget, a talentumot egy bizonyos szint fölött már nem lehet anélkül eltagadni, lefitymálni, hogy nevetség tárgyává ne váljék a rosszakaró. Kukorelly is szépen beszélt Téreyről, noha végképp nem egy értékrendet vallottak. Azt tanácsolta, vegyen immáron mindenki egy Térey-kötetet. Nem baj, ha nem olvassák, de legalább így tisztelegjenek a fiatalon elhunyt író életműve előtt. A legkisebb jégkorszakot már ki is néztem magamnak. El fogom olvasni.

 

Június 4.

A nemzeti összetartozás napja.

Egyszerűbben: Trianon-évforduló.

Pokoli a meleg, 29 fok. Puzsér Róbertet rajzolom délelőtt, ezt az eszelős paradicsommadarat. Nézegetem a hírportálokat. Index, 444.hu, 24.hu. Egy-egy vérszegény másodvonalbeli hír a magyarság talán legtragikusabb napjának szentelve. Más, hasonszőrűeknél, a balliberális pártoknál is méla hallgatás. Az Index hozza a kötelezőt: „frappáns” grafikán láttatja, hogy a párizsi béke után hova és milyen arányban emigráltak a magyarok az elcsatolt területekről. Csak a bolond nem érti a cinizmus és a csúsztatás netovábbját: lám, mi magyarok is voltunk migránsok… Az éjjel huszárokkal álmodok. Köztük vagyok, már egyen zöld gúnyában, ezért úgy vélem, hogy az első világháborúban lehettem. Több ütközetben részt veszek, lovasroham is van, fütyülnek velem szemben a golyók, mégsem félek, alig egy-két bajtárs bukik ki mellőlem a nyeregből. Még gondolom is magamban – nem olyan szörnyű ez a háború, nincs halálfélelmem. Az ellenség fekete ruhás, fekete sisakos sereg. Leginkább a birodalmi lépegetők egyenruhásaira emlékeztetnek, A Birodalom visszavágból. Ötkor kelek föl, először. Kicsit töprengek az álmon, aztán visszaalszok. Kint a rigók pazarul fújják.

Június 5.

Délben egy biciklis kisgyerek a babakocsis anyukája mellől mi híján egy fekete autó alá kerül: a piros lámpa ellenére rágurul a kiskölyök az aszfaltra. Szerencsére a gépkocsi fékez, anyuka ájuldozik, én meg olyan kába vagyok, hogy csak utólag fogom föl az orrom előtt majdnem lejátszódott tragédiát.

Június 6.

Nem szoktam rácozni, tótozni. Nem kenyerem.

De ma, két nappal a 99. évforduló után azt kell, írjam: az oláh csürhe betört az úzvölgyi magyar katonatemetőbe.

Szomorú látni, mit művelt a csőcselék. Egy biztos, mindig mondtam: erős nemzeti kormány nélkül a legelső adandó alkalommal nekünk fordulnak a szomszédok. Ezek ilyenek. Egy kaptafa. Vagy Közép-Európa ilyen? Mindig résen kell lenni?

Semjén Zsolt szavai a legtalálóbbak: „Ha ezt a barbárságot a román politika nem akarta megakadályozni, akkor az morális botrány, ha nem tudta, az pedig államigazgatási csőd.” Ennyi.

Ma van a Normandiai partraszállás évfordulója is. Az egyik legjobb kép, amit valaha láttam róla, pedig a háborúkról, pláne az indiánokról eléggé szélesek az ismereteim. Ide másolom ezt az archív fotót. Két mohawk indián deszantost ábrázol. Rangereket, közvetlenül a bevetésük előtt. Ha van kép, ami egybe tudja foglalni a régi világ princípiumait – a férfiasságot, a bátorságot, a tradíciók tiszteletét, és a nemzeti büszkeséget – ez a kép az összes általam szerethető értéket sugározza. 

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon