A nagypénteki holló

A szerző rajza

„De jó az Isten, pártját fogja a jónak,

Bizony mostan sok alja van a szónak”

 

Péntek. A szokás nagy úr.

Kelek öt után pár perccel. Már nem álmodom tovább, ami nem történt, csak megtörténhetett volna velem. (Minden ébredés egy új nyitány, ahogy az elalvások is egy-egy drámai epizód kelyhének végleges összecsukódásai.)

Kitárom az ajtót, a hajnal neszei ismerősek. Közlik a tegnapi furcsaságokat az ébredő rigók, az éj foszlott árnyai múlóban. Egyelőre eldöntetlenre áll, a szépség, a langy középszer, vagy a kifejezhetetlen rettenet hatja majd át a napot.

Forr a kávé vize. Szól a Kossuth. Hajnali gondolatokat oszt meg egy lelkész.

A Nagypénteken holló mossa két fiát népdal kezdő soraival indít. Mivel nagypéntek reggele van, teljesen ide illő az idézett szöveg. Távoli tőlem a tisztelendő úr személye, könnyen hajlanék is a tanácsaira. Ám míg kenetteljes hangon beszél a böjtről, az ünnep méltóságáról, Krisztus utolsó napjairól, nekem ültő helyzetemben zökkennek a gondolataim egy másik nyomtávra: még mindig a patakban mosdatott hollópárosnál tartok.

A mitológiában a holló hírvivő, átjáró erővel bír a valós világ és a túlvilág között. Megjelenése rossz ómen, rend szerint pusztulás kíséri. Viszont nem csak halálmadár, egyúttal bölcs és előrelátó jós is, amolyan szárnyas próféta. Az észak-amerikai préri-indiánoknál a holló napszimbólum, magát a Teremtőt jelképezi. Kínában és a sumér eredetmítoszokban szintúgy. Aligha véletlen, hogy az utolsó igaz királyunk címerállata is gyűrűs holló volt.

Kettőt is mosdat a patak Nagypénteken – így a magyar néphagyomány. Ezt danolták pirkadatkor a Gyimesektől kezdve a Tisza-hátságon épp úgy, mint Somogyban.

A világ megtisztul.

Tizenegy éve írok naplót, nyilvánost. Vele párhuzamosan egy másikat, bensőségesebbet, magamnak. Zártabb, halkabb, dísztől megfosztott a szövege, de célirányos. Most, a bevégzettség és a bezártság idején hasznos: néha visszanézem évekkel ezelőtt ugyanezen a napon vajon mivel találkoztam, mi foglalkoztatott, mit gondoltam, miket álmodtam.

Szétpattannak ilyenkor az idő pántjai, és mindig rájövök, abszolút helyénvaló dolog a predesztináció, vagyis az elrendeltetettség. Nemhogy a kezdetektől eleve lekottázott a sorsunk – ráadásul időről időre majdnem ugyanazok a próbatételek vetülnek ki elénk. Ferde parancsokban, pongyola módon, igékbe kódoltan, konyhanyelven vagy versbe szedetten, rendre a már egyszer letudott dolgunk, választásunk, örömünk és gyászunk köszön vissza ránk, mintegy el nem unható lázas körforgásban. Meglehet, más és más módon, rejtve, leplezve az aktuális körülmények átrendezettségével, figyelmünket elterelő sallangokkal, de a lényeg legvégül mindig tetten ér. A fölismerésünk halványan derengeni kezd. Ez az ütemezettség lenne az élet? A jó és a gonosz játéka? Ha így van, akkor meglehetősen fűszeres az együttlét velük.

Az idők homályába veszőn megannyi utalást rejt a nagypénteki hollópáros fürdetése, ám mintha a jelenkorra mindez hatványozott igazsággal bírna. A makulátlanság, a tisztaság erénye megint kívánatos lett.

Pláne napjainkban, amikor az őrület kórházi álarcát viseli a világ. Szájmaszkban csókol Rodin szoborpárosa, Mona Lisa gázálarc alól mosolyog, könyékig benejlonozottak a szappanos kezek, és hasznos kisfilmeken oktatják, miként lehet alsógatyából pillanatok alatt légszűrőt csinálni. Túltengő a képzelet, az értelemmel elegy humor sem hagyja magára a jónépet. Csakhogy a mulatságban ezúttal bor helyett fertőtlenítőszer folyik hektószám.

Van is mit pucolgatni! Az egyszerűbbel kezdeném. A külsőnket illetővel. Az első hollófiókával.

Az érinthetetlen Nép Őfelségének tiszteletén egy parányi sejthalmaz végtelen nagy csorbát vett, s gyorsan ki is derült, nem színaranyból, hanem jobbára fröccsöntött műanyagokból van a mindenség, aminek a koronája az ember lenne, de most azt is tetézte egy másik korona. Emettől virgoncabb, kiismerhetetlenebb, hatékonyabb és gonoszabb. (Ámbár az ártalmasság szempontjából még eldöntetésre vár a kérdés: vajon a vírus vagy mi vagyunk a kártékonyabbak?) Eddig sem állt messze tőlünk a magánbajaink fölötti siránkozás, de az utóbbi hetekben fokozott hangerővel harsog a közösségi nyafogás. Még mindig ott tartunk, az emberek egyenként, saját tragédiájukként élik meg a járványt. Nem a betegséget. (A zömük észrevétlenül vészeli át.) Hanem a fertőzésveszéllyel járó megszigorításokat. Aki nem képes annyi önfegyelemre, hogy odahaza kibírjon pár napot, attól hogy várható el a magába nézés képessége, a lelki tisztaságra való hajlam?

És itt el is érkeztem a második hollóhoz. A belső megtisztulásunkhoz.

Ez a nehezebb. Megzabolázni önmagunkat. Körömszakadtáig küzdenünk önnön valónkkal…Nem csekély horderejű föladat. Még az igazán nagyok közül is csak kevesen konyítanak hozzá. Nagypéntekenként, elcsöndösülve azért mi is megpróbálhatjuk. Hisz az elkárhoztatásunk ténye olyannyira nyilvánvaló volt egy ideje, semmilyen holló nem kellett a megjövendöléséhez. Az ég madara helyett egy parányi fertőző ágens helyre tett bennünket, embereket.

Van aki szenved tőle, van aki nem.

Szemmel nem látható.

Csak nagyon nehezen, sok keservvel szabadulhatunk meg tőle.

Éppen olyan, mint az összes bűnünk.

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon