Most múlik pontosan...

Pixabay/Kurious

Elmúlt a forradalom. Elmúlt a szabadságharc. Elmúlnak sorra az ünnepségek és megemlékezések alkalmai is. Hirtelen akciós lesz még a kokárda is, mert hát kimaradt... A terek, szobrok, emlékhelyek magukra hagyott, gazdátlan koszorúkkal vannak feldíszítve. Szinte érezni, ahogy levegőbe röppenő füstként száll el évről évre, újra és újra a béke, szabadság és egyetértés eszméje és gondolata. Visszatérünk a gondokkal terhelt hétköznapokba. Talán egy picit megpihenünk, leülünk „tudomásul venni”, hogy most is, idén is elmúlt az ünnep.

De lehet, hogy csak simán „visszaesünk” a „megszokott”, saját magunk által repedezettre taposott kerékvágásba, és küzdünk tovább. Ki-ki a saját életéért, céljáért vagy éppen akaratáért. Igazából ez is egyfajta forradalom, egyfajta sajátos szabadságharc. Elégedetlenkedésből a béke, szabadság és egyetértés megvalósításáért.

Azonban a nemzeti összetartozás érzése sokakban olyan, mint a hasmenés. Erősen, görcsösen tör a szervezetre, és amilyen hirtelen érkezik „belső érzésként”, olyan gyorsan távozik „kézzel fogható” eredményként, és egyszerűen „elmúlik”! Nincs tovább.

Aztán olykor-olykor még visszatér, csikar egy picit, vagy erősebben, de megint csak elmúlik...

Talán nem a legjobb hasonlat, de mégis igaz. Erőlködések és próbálkozások hullámai terelnek sokakat valamilyen – talán bennük sem élő - cél felé.

Egy kicsit olyan, mintha én lelkészként arra tenném fel az életem egy bizonyos szakaszát, hogy csapágyakat gyártsak... Nem menne, mert nem értek hozzá... Próbálkozás, nyögés még csak-csak lenne benne, de az eredmény elmaradna... Mégis elég gyakori jelenség ez környezetünkben.

Egyre többen saját kis „forradalmakat” robbantunk ki, hátha jobb lesz valami, hátha változás áll be. De a tervezett, vagy inkább remélt eredmény valahogy csak nem érkezik, elmarad.

Vajon miért van ez így? Ezen gondolkodom az ünnep ideje alatt és után... Látva az ünneplő embereket, nemzettársaimat, akik jó része március 15-én az ökumenikus istentiszteleten nem vesznek részt, pedig annak ideje alatt már ott vannak a Kossuth-szobor tövénél, várva az ünnepi programot, mely azzal veszi kezdetét, hogy elénekeljük nemzeti imádságunkat! Kérjük Isten áldását nemzetünkre, de mégsem a templomban tesszük ezt... Furcsa egy kicsit ez a csoportokba verődés a nemzet ünnepén is...

Fel is kell tenni ezért is a kérdést, hol van az egyéni nemzeti identitás? Hol van a kollektív identitás, mely az előbbi eredménye kellene legyen?

Hol van az őszinte nemzeti érzés, a hazaszeretet?

Hol vesztettem el a fonalat, hol ragadtam le?

Én személy szerint az őszinte nemzeti érzést igyekszem ápolni és élni, de mélységesen elítélem a sovinizmust és az ebből fakadó paranoiákat, mely sokakat rabságában tart. Mert igen, most kell szólni az Isten-szeretet, a hazaszeretet, a nemzeti identitás fontosságáról, párhuzamba állítva azt a pénz-szeretettel, sőt imádattal. Lazán otthagyni a hazát, mert máshol több a pénz... És mindig ugyanazok a körök: a pénz, a pénz, a pénz...

Béke, szabadság, egyetértés? Hol van mindez, vagy az erre való törekvés, vagy csak annak maroknyi szándéka is március második felétől? Hogy hol van? Most múlik pontosan!

 

„Most múlik pontosan, engedem hadd menjen, szaladjon kifelé belőlem, gondoltam egyetlen...”

 

És pont ez a lényeg, hogy engedem, hadd menjen, szaladjon kifelé belőlem, mint a fentebb levő hasonlat végterméke...

Hadd invitáljam a Kedves Olvasót egy kis közös cél megvalósítására a gondolkodás drága medrének tükrében.

Vajon nem lenne jobb, ha egymás kritizálása és tiprása helyett embert, testvért, nemzettársat látnánk egymásban? Ha nem múlna csak úgy el a nemzeti ünnep egy-egy dátumon, hanem nap mint nap élne bennünk és éltetne bennünket annak tartalma?

Persze hogy könnyebb a sorsomért másra haragudni és mást hibáztatni. De most használjuk ki azt is, hogy böjt van, a bűnbánat időszaka. Jó lenne rendbe rakni a szénánkat Istennel, és közben ráébredni, nem mindig a világ, a környezetem a hibás... Most van erre lehetőségem, nem máskor!  

Lehetőség, pillanat... Forradalom. Míg mi évek hosszú sora alatt akarjuk erőszakkal megváltani a világot, addig Petőfi Sándor így vall „15-dik március, 1848” című versében:

Nagyapáink és apáink,

Míg egy század elhaladt,

Nem tevének annyit, mint mink

Huszonnégy óra alatt.”

Hogy mi lehet a különbség köztük és köztünk? Azon gondolkodjunk el mindnyájan egy szép nyugodt estén, és ki-ki keresse a választ saját magában...

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon