Mire megyünk Istennel? És nélküle?

A papi szolgálatok között is vannak szép, meghitt, megrázó és egyenesen kellemetlen pillanatok.

Számomra a beteglátogatás a papi szolgálatom legszebb pillanati közé tartozik. Mondhatnám, amiért érdemes volt papnak lenni élményeim közé sorolható. Nem volt ez mindig így. Káplán éveim alatt, a szabadkai nagytemplomban a plébános mellett ketten voltunk káplánok. Plébános úr szívesen adta át az esküvőket éppúgy, mint temetéseket és beteglátogatásokat is a káplánoknak. 

A beteglátogatás a mai napig megmaradt amolyan „utolsó kenet” funkciónak, amikor már az orvos is emeli kezét, a végső fázisnál, nos, akkor szólnak a hozzátartozók a plébánosnak, hogy készítse elő a haldoklót utolsó útjára. A betegek kenete minden betegnek kijár, lelkiekben erősít, bátorít, de ami évszázadokon keresztül beivódott az emberek tudatában, azt most pár évtized alatt nem lehet megváltoztatni az emberi fejekben.

Történt egyszer, hogy kisírt szemű asszony jött be a szabadkai Szent Teréz plébániára bejelenteni egy súlyos beteget. A férje volt az, aki a kórházban feküdt, már az intenzívről is kihozták, haldoklott. Történt már máskor is ilyen, de ezúttal a néni hosszasan ecsetelte, hogy férje meggyőződéses kommunista volt, a papokat átkozta, az egyházat üldözte egész életében, és ha valakinek, hát neki szüksége lenne megbékélésre.

Az ebédlőből, ami az irodára nyílt, hallgattam a néni hosszas, el-elcsukló hangon történő bejelentését. Plébános úr, aki fogadta az irodában, többször is rákérdezett, hogy a súlyos beteg igényeli a gyónást, a betegek szentségének felvételét? – Dehogy igényeli! – hangzott a határozott válasz, majd folytatva elmondta, hogy nekünk biztos megvan a módszerünk, hogy hogyan tudunk a betegre hatni, hiszen alig van neki pár nap, de lehet óra hátra az életéből és ilyen múlttal nem halhat meg.

A néni kifejtette, hogy már hónapok óta súlyos beteg, meghalni sem tud addig, amíg Istennel meg nem békél, de ebben segítsünk neki mi. Plébános úr ekkor egy percre elhallgatott, majd szólított az ebédlőből. Na ne! – gondoltam magamban. Hirtelen leizzadtam, mert tudtam, hogy a feladatot, a kommunista haldoklót nekem kell meglátogatnom a kórházban. És mi lesz ha kizavar a kórteremből, megszégyenít ott mindenki előtt?  – gondolkodtam magamban.

A nénivel egyeztettem időpontot, a kórházban az emeletet és kórtermet is megbeszéltük és még aznap délután kimentem a beteghez. Gyomorgörccsel és felkészülve lelkiekben is a legrosszabbra készültem fel a látogatásra. Oltáriszentséget, betegek olaját, stólát és egy kis kézi szertartáskönyvet vettem magamhoz, ahogy ezt máskor is tettem. A kórházhoz érve még a lépteimet is lelasítottam, hogy késleltessem a találkozót, majd ismét felgyorsítottam, hogy minél előbb túl legyek rajta, de akkor ismét elszállt inamból a bátorság és vonszolni kezdtem magam.

Megérkeztem.

A kórterem tárva nyitva volt, a teremben többen is feküdtek. Súlyos betegek voltak, látszott, hogy a szenvedés megviselte őket. Kinek a hozzátartozója ült ágy szélén, kinek a nővér igazgatta a párnáját és az én betegemet is megpillantottam, akinek az ágyánál az néni állt, aki a beteget bejelentette. Óvatosan az ágyhoz léptem és csak csendben, hogy még én is alig hallottam köszöntem: – Dicsértessék a Jézus Krisztus! Mindörökké atyám! emelte fel fejét a néni egy erőltetett mosollyal az arcán, de legalább további kettő is köszönt a kórteremből. A néni odahajolt férjéhez és bejelentett, hogy itt van egy atya, aki szeretné őt meglátogatni.

A beteg szeme egész idő alatt le volt csukva, de amikor meghallotta, hogy egy pap érkezett hozzá, minden erejét összeszedve kinyitotta szemét, fejét felém fordította. Közben az ágyához léptem és vártam a reakciókat. Erőtlen kezét felém nyújtotta és elkezdett sírni. Megfogtam kezét és hosszasan ültem az ágya mellett, kézét fogva. Ez az ember kimondhatatlanul várta ezt a pillanatot.

Gyónni, beszélni alig volt ereje, de mindketten éreztük és tudtuk, hogy a bűnbánat legmélyebb szintjén vette fel a betegek kenetét, megáldozott. A kórterem egy másik betege is megkért, hogy őt is látogassam meg, ha már itt vagyok. A betegek örültek, még olyan is előfordult más látogatásom alakalmával, hogy egy szerb ortodox hívő is megkért, hogy áldjam meg, ha már a kórtermében jártam. Belőlem minden félelem elszállat és ekkor éreztem, ha másért nem, csak ezért az egy esetért megérte papnak lenni. Azóta is, ha hívnak megyek. Tizenhét éves papi szolgálatom alatt sose fordult elő, hogy bárki is leutasította volna a látogatásomat. Olyan volt, számtalanszor, hogy a hozzátartozók megtiltották, hogy a súlyosan beteg hozzátartozójukhoz meghívják plébánost, de beteg még nem utasított vissza.

Az ember, éljen akár primitív törzsi formában, vagy egy fejlett társadalmi környezetben, Istent kereső, azt tagadni vagy éppen Istenben hinni akaró és tudó lény. Hányan és hányszor kikiáltották már a "felvilágosodást", a sötét és elnyomó, megnyomorító középkor végét, de Istent senki sem tudta teljesen kiiktatni ebből a világból. Még egy teljesen ateista társadalmi berendezésnek sem sikerült, pedig a kommunisták mindent megtettek azért, hogy Istent és egyházakat, a nép ópiumát, a nemzetek butítóját kivonják és megmutassák az ateizmus felszabadító felvilágosító igazságát.

Legtöbbje megőrült, meghalt és mára már a sírhantjaikat is benőtte a gaz. Azok, akiknek szerető, imádkozó hozzátartozik voltak, segítettek a megbékélésben, Istennel megbékélve hagyták itt a földi életet. A templomok ma is tele vannak Istent kereső emberekkel. Ellentétben azzal, amit az ateisták és az agnosztikusok évszázadok óta állítanak, az ember nem élhet Isten nélkül. Anélkül ugyan leélheti halandó életét, hogy Isten létezését elismerné, Isten nélkül azonban nem élhet.

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon