„Mi még képesek vagyunk az ég felé emelni a tekintetünket”

Pásztor István beszéde az aracsi pusztatemplom emléknapja alkalmából

Hölgyeim és Uraim, tisztelt egybegyűltek!

Nem említhetünk egyetlen nevet, amikor az aracsi pusztatemplom sorsáról beszélünk. Egyetlen nevet említenünk tiszteletlenség mindazokkal szemben, akik hosszú évszázadokon át megőrizték és őrizték ezt az emlékhelyet, jelet a tájban, az emberi akarat és hit szimbólumát, az emberi akarnokság, rombolás, hódítás bizonyítékát, ami megmaradt minden pusztító szándék ellenére.

De őrzi ez a templomrom a középkori vagy későbbi hétköznapi ember tiszteletlen vagy kiszolgáltatott vagy sunyi vagy mohó vagy vállrándítással jelzett közönyös magatartását: a szétlopkodott, elhordott téglák hiányjelei a hétköznapi ember viselkedésének és cselekedeteinek mutatói. Ám a hétköznapi embernek ünnepi arca is van, ezt meg kell értenünk, amikor a múltról gondolkodunk, itt és most nem is általában a múltról, hanem egy műemlékről.

Elsősorban az emberre kell figyelnünk. Legalábbis én most az embert helyezem a középpontba, akinek hétköznapi és ünnepi valósága is van. A kettő nem szétválasztható. A lakóházba beépített aracsi pusztatemplom téglája nem tette kevésbé áhítatossá imádságát a templomban. Az ember ugyanis esendő. Hajlamosak vagyunk erről elfeledkezni. Mert hajlamosak vagyunk elfeledkezni a vallás, a hit lényegéről, tanításairól.

Márpedig a vallás, a hit, aminek csúcspontján a Mindenható áll, elsősorban az emberre irányítja a figyelmet: az ember jóságára, esendőségére, irigy természetére, bűnös hajlamaira, nagyszerű és hősies magatartására, vagyis mindarra, amitől az ember, ember – sűrített formában ezt tárják elénk a művészeti alkotások is.

A vallás, a hit tesz képessé arra, hogy ne mi, ne önmagunk, ne az ember legyen a középpontban, hanem Isten. Ez teszi lehetővé a viszonyítást, annak megértését, amivel az emberre kell figyelnünk – milyenek is vagyunk a tökéletességhez képest?

Amikor az ember önmagát helyezte a középpontba, a nyugati gondolkodásból, életből, társadalomból, a családokból, a szocializáció minden szintjéről száműzve a vallást és a hitet, száműzve istent, akkor magányossá, kiszolgáltatottá tette önmagát. Eldobta az iránytűt, a viszonyítás műszerét. Ennek következtében önmaga lett önnön mércéje. Nem számít neki más, csak önmaga. És ezt felszabadító érzésnek gondolja. De mire fel akkor a sok pótcselekvés? A jelenben zajló folyamatok, a nyugati világban egyeduralomra törő és azt sikeresen végrehajtó ideológiának a normarendszere éppen arról feledkezik meg, ami a legfontosabb: az emberről. Nem ad belső választ a hétköznapi, gyarló ember életkérdéseire és nem ad lehetőséget arra, hogy az ünneplőbe öltözött ember a magasba emelje a tekintetét – hiszen nincs odafönt semmi, ezt szajkózták évtizedeken keresztül, mígnem az ember elhitte.

Létezik ezzel szemben is gondolkodás, normarendszer és ahhoz rendelt cselekvési sor. A mi gondolkodásunk, normarendszerünk és a cselekedeteink azt példázzák, hogy mi még képesek vagyunk az ég felé emelni a tekintetünket. Ennek egyik legékesebb bizonyítéka az aracsi pusztatemplom sorsa.

Azzal kezdtem, hogy nem említhetünk egyetlen nevet, amikor az aracsi pusztatemplom sorsáról beszélünk. Egyetlen nevet említenünk tiszteletlenség mindazokkal szemben, akik hosszú évszázadokon át megőrizték és őrizték ezt az emlékhelyet. De mégis meg kell ezt tennünk, egyes embereket említeni, mert ők összesítik sok száz év reményét, makacs kitartását, ami 2019 júniusában az aracsi pusztatemplom új történetét kezdte írni.

Ricz Péter régész 2013-ban a Bácsországban megjelent szakcikkében ír két kiemelten fontos építészeti emlékről: a bácsi várról és az aracsi pusztatemplomról. Múltunk túszai a kiváló régész tanulmányának a címe. Mindenkinek a figyelmébe ajánlom ezt a szerteágazó, minden területet és problémát felölelő tanulmányt, ami nem kerüli meg a vitás pontokat, az érzékeny kérdéseket, a politika szerepét, ugyanakkor nem hagyja ki egyetlen olyan szakember és intézmény nevét sem, aki és ami hozzátett ahhoz, hogy elérkezhessünk az aracsi pusztatemplom állagmegóvásának kiemelt programjához, Magyarország Kormányának történelmi erejű döntéséhez.

Milyen időtávokra, történelmi eseményekre, hétköznapi emberekre és királyi döntésekre kell gondolnunk, amikor azt állítjuk, történelmi horderejű magyar kormánydöntés született?

Az aracsi pusztatemplomot, amelynek első írásos említése 1265-ből származik, helyi mesterek építették. Az 1241-es tatárjárás, az 1280-as kun lázadás is megviselte a templomot. Kifosztották, megrongálták. Károly Róbert felesége, Erzsébet anyakirálynő, egykori lengyel hercegnő pápai jóváhagyással 1378-ban a ferenceseknek adományozta, végrendeletében is gondoskodott a templomról, abban bízva, hogy így nem szakad meg újjáépítése. Amikor a vidék Brankovics György despota tulajdonába kerül, hanyatlik a templom állapota – más felekezet, más prioritások. Az 1536-os pestisjárvány elől az életbenmaradottak, az 1551-es Mohamed beglerbég vezette török hadak elől Aracs védői elmenekültek. Kétszáz év is eltelt, amikor egy ismeretlen jótevőnek köszönve, és a templomot így megmentve, nádtetővel fedték le.

Az aracsi követ Gereczi Péter kutató 1896-ban találta meg, a Magyar Nemzeti Galéria tulajdonában lévő kőről számos leírás született. Dercsényi Dezsőét idézzük: ,,Stólás, áldó papot ábrázol, alatta szalagfonattal elválasztva süveges fej töredéke látható. Az alak melletti üres helyen később bevésett, kezdetleges írású átokfelirat olvasható, amely az emlék megrongálóját fenyegette.”

Egy titokzatos helyszín, titokzatos módon megmaradt építménye, Istennek szentelt hely, szent hely, ahol a huzatos falak között a hétköznapi ember felnézhet az égre, meglelve a kapcsolatot, belekapaszkodva az évszázadokkal, hódítókkal, rombolókkal dacoló magyar és nem magyar, de a reményt és menedéket istenben kereső emberrel.

Nem az a legfőbb kérdés, mindig csak magyarok lakták-e Aracsot, csak magyar királyok törődtek-e vele a múltban, veszítünk-e valamit azzal, ha elismerjük, a dúlt vidéken a huzatosságot a puszta is adta, az ember nélküli táj, amit másvallású emberek is benépesítettek, útjuk nem ide vezetett, a latin mondást nem sokra tartották.

A legfőbb kérdés, hogy felfogjuk-e a szívünkkel és lelkünkkel, hogy az aracsi pusztatemplom az emberi jószándékon innen és az emberi romboló szándékon túl is megmaradt nekünk, magyaroknak, mint legrégebbi emlékünk. A legfőbb kérdés az, hogy a küszöbönálló felújítás ürügyén, amihez Orbán Viktor miniszterelnök vezette magyar Kormány anyagi támogatása révén jutunk el, belekiabálnak-e rusnya módon mindazok, akik tekintetüket nemhogy az égig nem emelik, de az orruknál nem látnak tovább, hogy fogást keressenek a nemzeti kormányon, fogást keressenek rajtunk.

Vagy veszik maguknak a fáradságot és fellapozzák Ricz Péter tanulmányát, amiben az is elolvasható, hogy 2013-ban hogyan sikerült egy konferencia keretében és ürügyén megakadályozni azt, hogy kék mobilvécék kerüljenek – uniós finanszírozású, határon átnyúló projekt keretében a pusztatemplom tövébe. Akkor is akadtak, akik vezető tisztséget betöltőkként is inkább a vállukat vonogatták. De voltak olyanok, akiknek volt bátorságuk egyszerre felkérni Raffay Endrét és Zoran Vapát, mert tudták, hogy a szakemberek, az intézmények és a politikum összefogása, ha építő és megtartó céllal születik, nem fog kicsinyes cikkezőkön megbukni.

Örömmel jelenthetem, hogy sikerült az akkor újra megalapozott, szakemberek összefogására bízott munkát továbbvinni, sikerült olyan szellemiséget teremteni, amit legjobban talán – szélesebb mezőben – Ricz Péter így fogalmazott meg: ,,Talán nem tévedünk nagyot, ha úgy gondoljuk, csakis a nemzeti és vallási hovatartozástól független, de az egymás iránti toleranciát sugalló KEGYHELYEK létrehozása szükségeltetik, ami által örök időkre megőrizhetjük, valamint ápol-hatjuk BÁCS, ARACS, OROSZLÁMOS, DOMBÓ, SZÁVASZENTDEMETER és még tucatnyi más hely emlékét is.”

Az ég felé tekintő ember sohasem feledkezik meg arról, hogy ami az ő történelmi-kulturális öröksége, az sohasem intakt, sohasem érintetlen, sohasem kizárólagos. Az ég felé tekintő ember a kérdést máshonnan közelíti meg: megteszek-e mindent, ami szellemi, politikai, szakmai lehetőségeim szerint lehetséges, hogy épített örökségünket, ami nemzeti történelmünk szerves része, megőrizzük az utókornak?

Én nyugodt lélekkel válaszolom azt, hogy igen, mindent megtettünk. Közösen. És sikerült. Az aracsi pusztatemplom Erzsébet anyakirálynő végrendelete és akarata szerint megmarad, egykori építőinek, a település lakóinak is emléket állítva, akik tekintetüket az ég felé emelve remélték, hogy nem szakad meg a lánc, hogy lesznek magyarok e tájon, akik őrzik, benépesítik a vidéket, magyarul imádkoznak és nem feledkeznek meg arról, hogy mindannyiunkat egybefon a táj és a történelem, de önmagunkat mindig csak az ég felé emelt tekintet reményével menthetjük meg, múltunkat csakis ezáltal hagyományozhatjuk át az utánunk jövőkre.

Tisztelt egybegyűlt Közösség!

1998 óta szervezzük az aracsi megemlékezést. Buszok indulnak Szabadkáról, útba ejtve településeket, hogy a zarándokok megérkezhessenek ide, a pusztában magasodó aracsi templomromhoz. 1999-ben alakult meg az Aracs Hagyományápoló Társaság, akik nélkül, Vajda János nélkül nem tudtunk volna dacolni a rossz időkkel. 1997-ben alakult meg az Aracs Társadalmi Szervezet, amely a bánsági falvaknak gyűjtve magyar nyelvű könyveket, azzal is szembesült, hogy nagy szükség van az összefogásra, nyelvünk, kultúránk tevőleges és nemzetileg elkötelezett segítésére.

1995-ben megjelent egy könyv, címoldalán az aracsi pusztatemplom van. A könyv címe: Történelem a föld alatt. A kötet szerzője vidékünk egyedülállóan nagytudású és nyitott szellemiségű művelődéstörténész, publicista, szerkesztő, a ’27-es nemzedék egyik legkiválóbb alakja, Kalapis Zoltán. Ebben a könyvében írja Kalapis Zoltán a következőket: ,,Hogyan él népünk emlékezetében a Pusztatemplom? Sehogy – szalad ki a toll alól a gyors megfogalmazás –, akár a szétszórt aracsi kövek a föld színe alá, úgy süllyedtek történelmi tudatának legmélyére az emlékezet mozaikkockái. Ennek az érzésvilágnak legszebb megnyilvánulását Németh István prózájában találjuk: ’... A romokat most galambok lakják, egy méhraj, a romokat körülvevő csalánost és gazfészket pedig szitakötők – írja (Híd, 1987. 9. szám). – Bánát talán minden szitakötője ide menekült, ide húzódott meg. Valami tervük lehet ezekkel a romokkal. Nem mondom, hogy alattomos tervük, talán éppen angyali tervük. Ha majd annyian lesznek, hogy a szárnyukra emelhetik a romokat, hogy fölrepüljenek vele egy rózsaszín felhőuszályra. Mert itt, a földön úgysem kell már senkinek.’

Kalapis ezt a tanulmányt 1993-ban írta, Németh István szövege 1987-ből való. 32 évvel később, ma, 2019 júliusában azt jelenthetjük, nem voltak hiába a szavak, nem voltak hiába a gondolatok, a helytörténészek, régészek, írók, művelődéspolitikusok, művészettörténészek, építészek és bizonyos politikusok évtizedeken át őrzött és harcolt álma, minden olyan ember álma, aki csak egyszer is elzarándokolt ide, hogy a templomrom falai között tekintetét az égre emelje, megvalósul: konzerváljuk, megőrizzük az aracsi pusztatemplomot. A szakmai és a politikai akarat, a nemzet meggyőződése szerint, ami Szent István király döntéséig nyúlik vissza, megőrizzük azt, ami bennünket magyarrá, e táj lakójává, európaivá és emberré tett, annak tartott meg.

Sok pótolnivalónk van, amihez közösen 2010-ben hozzáfogtunk, és aminek eredménye hosszú évek után látszódik csak meg. És ez nem a kövek állagmegőrzésében van. Kalapis Zoltán ezt írta fentebb is idézett tanulmányában: ,,S mégis, erősen el kellene gondolkoznunk azon, hogy mi válthatta ki azt a mélyről előbuggyanó sóhajt, mely szerint a Pusztatemplom ’itt, a földön úgysem kell már senkinek.’ A szülők felelősségére, az iskolarendszer hibáira, a politikusok bűneire és sok minden másra kell ennek kapcsán gondolnunk. Mert ugye kitől tanuljon a gyermek, ha a szülő sem tudja a választ, ha a tanító, a tanár elhallgatja vagy megkerüli, ha a politikus nagy ívben kitér minden elől, ami az önismeretet, a megtartó erőt szolgálná. De beszélhetnénk, a középkori kutatások hiányáról, az Árpád-kori ásatások mellőzéséről, az iskolai kirándulások valódi céljairól, történelmünk elvesztéséről, a központi és helyi hatóságok ignorálásáról.”

Ha belegondolunk, mekkora utat tettünk meg azóta, hogy 1993-ban Kalapis ezeket leírta, ha nyíltan beszélünk arról, milyen ideológiai ellenszélben, durva megnyilvánulásokban, támadó, lesajnáló, lenéző mondatok árjával kellett és kell megküzdenünk, amikor éppen azt az utat járjuk, amit Kalapis Zoltán is megírt, hogy járnunk kell, ha nem akarjuk elveszíteni önmagunkat, ha mindebbe belegondolunk, akkor nemcsak annak örülhetünk, hogy kormánydöntés született arról, hogy megmentsük a Pusztatemplomot, de annak is, hogy szívós munkával sikerült helyzetbe hozni egy olyan kultúrpolitikát, aminek alapjait és feladatait az előbb idéztem.

Tisztelt egybegyűlt Közösség!

Az aracsi Pusztatemplomot a magyar nemzeti identitás jelképeként emlegetik, annak nevezik, úgy élik meg. Ezzel a címmel írt dolgozatot Szűgyi Ferenc is, aki mások mellett megszólaltatta azt az embert, akinek nevét ki kell mondanunk, akinek a vajdasági magyar közösség nagyon sokat köszönhet, akitől emberséget, hitet, alázatot tanulhatott. ,,Msgr. Huzsvár László nagybecskereki székespüspök az aracsi pusztatemplomban tartott szentbeszédében (2000. július 30.) felhívta hallgatóságának a figyelmét, hogy Az imaórák liturgiájában (zsolozsmáskönyvben) minden év augusztus 20-án részletet olvas a papság VI. Pál pápa leveléből, amelyben a Szent István alapította monostorokról szóló felsorolásban az aracsi is szerepel.”

Történelmünk szerves része az aracsi Pusztatemplom. Hitünk, kultúránk jelképe. Őrzője a tájnak, amiből vétetünk és amibe visszatérünk. Feladatot adott nekünk. Ahogyan ezt Szekeres László megfogalmazta:  ,,ARACS Keményen ropogó két szótag; csatakiáltás-szerű szókövület. Hangzása után ítélve parancsszóra hasonlít‚ s mintha még ma is parancsolna valamit‚ egy‚ két (?) ezredév távolából‚ porrá vált ősök‚ letűnt korok jelszavaként. Valami kicseng belőle‚ csak ma még nem tudjuk megfejteni harmóniáját. De üzenetét‚ azt meg tudjuk-e érteni?”

Az üzenetét megértettük, mert nem adtuk fel egyetlen pillanatra sem a küzdelmet a Pusztatemplom állagmegóvásáért. Az üzenet a nemzeti egységben van, a közös gondolkodásban, értékeink megóvásában, abban a tudásban, hogy a jövőnk hitünk és történelmünk egybefonódó megismerésében is rejlik.

A Pusztatemplom harmóniáját pedig mindenki magában értheti meg, amikor tekintetét felemeli az ég felé.

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon