Mélyen szántott cirkusz

A magasröptű helyett.

A pupilla tágul.

Akcióban a magyar politikai csöppség.

És ahogy az már lenni szokott, a kis magyar oppozíció – délvidéki szurkolóikkal egyetemben – megint lapályra plattyantak a Tehéncsorda úton. Leszerepeltek. Erre a gyér, mind halkabb tapsra már nem érdemes visszajönniük.  

Nincsenek egyedül. Elvégre az itthoni drukkereik is utálják a Zorbánt. Némelyikük még toppant is mellé. Igaz, nem sokan vannak. Jól szarul állna a világ, ha Bácskában tucatnyinál is többen lennének. Nem győzném. Így viszont naponta megnézem egy-két hangadójukat.

Ásítva abszolválom, hogy reggelre ismét megbukott Orbán Viktor, de már nem is Budapesten, hanem a grazi szanatóriumban, ahonnét Brüsszelbe fogja menekíteni a kormányát, Magyarország aranytartalékával együtt.

A Szent Koronával a hóna alatt politikai menedékjogot fog kérni Jean-Claude Drinkertől, aki egy üveg fütyülős barackért kivezényli az EU határára a komplett luxemburgi szárazföldi haderőt. Lesz nemulass!

Azok fogják az összes szenegáli agysebészt és programozó szakembert Röszkénél tárt karokkal várni.

Ilyesmi szűrhető le abból, amit szűkebb pátriánkba tehetséges, művelt, egyáltalán nem frusztrált bányarémek és ügyes kezű vízvezetékesek posztolgatnak. Olyanokat írnak, amiket ha volna macskám és belefetyelné, menten megdöglene tőle. Tudom mit beszélek, nem vicc. Átfutva rajtuk, már csak abból a sok félrenyelt, visszaköpött kávémból egy kisebb asztaltársaság ellenne.    

Nem csak nevetséges, hanem egyenesen elmét vidító az elmúlt időszakban a magyarországi ellenzék közéleti szerepvállalása. A magamfajta tehetség híján lévő és félművelt, frusztrált meg náci bértollnok ilyenkor jól szórakozik.

Könnyű dolgom van. A földön hever – mit hever! – hempereg a téma. Olykor képviselőnek maszkírozva.

Aki még a köztévé csempepadlóján is képes nagyobb hülyét csinálni magából, mint ami, egyébként. Nincs attól elegánsabb dolog, mint mikor valaki elmeroggyantak folytatásos szappanoperáját figyeli.

Közben bubog a pohárnyi koszos víz. Érik a rothadt paradicsom, ami kijár a dicstelen szereplő gárdának.

Nem hagyhatók szó nélkül a primadonnák.

A műmájer kuncogi Ági, aki a Szomszédok teleregény „zs” kategóriás epizodistája lehetne, ahogy visszatántorodik a köztévé ajtajáról, nem beszélve az ATV-s bejelentkezéséről: ahol „könnygázt nyelt” (sic!) és sírásra görbülő szájjal játszotta el a(z)  ̶a̶g̶y̶h̶a̶l̶á̶l̶t̶  nagy halált. (Nyeld csak le drágám, nem lehet az olyan rossz.)

Vadaival, aki valamilyen rejtélyes oknál fogva szintén Ági, tehát elvileg nő: ám őt a jó ízlés okán kihagyom. Rúzsa Sándor aranyköpését juttatja az eszembe: „Ihh, be csúf ! Azannya úristenit!”...Vagy idézhetnénk a jó Regős Bendegúzt is: „Ilyen rusnya jószág a kalendáriumban sincs.” Igaz.

Bangóné. Itt álljunk meg egy polgári szóra!

Amióta Bangóné képviselői mandátumot nyert, vagyis inkább kapott, körülbelül akkora szerencsével, mint ahogy az égett Márkó cigány megnősülhetett, szóval amióta ez a három gyermekes katicapöttyös anyatigris vitézkedik a magyar politikában, átértelmeződik az egri nők halált megvető bátorsága.

Szegény Zrínyi Ilona tanulhatna tőle.

Az egyébként óvónőből lett flepnis amazon nélkül mára nem forogna tovább a Föld. Hisz ő a szellem napvilága, mármint a baloldali ̶é̶r̶t̶é̶k̶rend mentén. Rendezői vénája, ahogy ötletel az „ütős képek” érdekében fölülmúlja Heller Ágnest. (Tudják, ő az a filozófus matróna, aki mára a Jobbik társelnök asszonyának nevezhető.)

Bangóné tehát kifekszik a köztévé padlójára. Hasmánt. Úgy látszik ezt szokta, ezen a pozíción szocializálódott. Mellé glédában, tarkóra tett kézzel a többi. Nagyon szép látvány. Lenne. De nem az, mert nem a valóságot látjuk. Csak a lázas, kapkodó erőlködést hogy címlapfotó készülhessen. Utána lehet tovább óbégatni, hogy nácifasisztarezsim. Hogy a Belzebub süsse meg!

Hiába. Ez van, meg a hópihék alatt szétrugdosott szánkók a magyar Országház előtt. Már amelyiket nem vitték el hónaljban a nekibuzdult aszfalt-Trockij utódok.

Az egyik épp mögöttem szidta a világot a minap. Zsinór folyt ki a füléből és ordítva társalgott valakivel, a mobil hálózat másik csücskében. Így – akarva-akaratlanul – megtudtam, hogy ő szombaton sem megy haza. Ilyen egy önfeláldozó forradalmár, kérem. Majd vasárnap kimos rá a „zanyu”.

Alagsorból Dugovics Tífusz. De a „tünti előtt” bemegy a Burger Kingbe „betáplálni valamit”. Így. Kész szerencse, hogy kapaszkodtam a mozgólépcsőn.

Nekem aztán édes mindegy. Hál’Istennek, akármekkora is, akárhogy jajgatnak is, idáig nem ér el a szaguk. Olyan nagy azért nem lehet, hisz a legtömegesebb decemberi ̶m̶e̶n̶s̶t̶r̶u̶á̶c̶i̶ó̶n̶ demonstráción (mindegy, ugye, csak folyjék a vér!)  körülbelül annyian voltak, ahány második világháborús osztrák partizánt jegyez a történelem.

Hogy folytatása lesz-e? Én örülnék neki. Ország-világ előtt saját magukról állítanak ki szegénységi bizonyítványt. Minden újabb ámokfutás plusz 1-3 százalék a kormánypártoknak. Három hónap múlva tavasszal EP-választások elé néz az anyaország.

Ahogy Robert De Niro mondta Nick Noltenak a Rettegés fokában: „majd megtanulsz veszteni!”. Ezek? Többszörösen visszaesőként sem.

Kihallgatott beszélgetés, Kunigunda út, 2018. december 17., este fél hét:

 

- Soha, de soha többé nem tévézek!
- Miért, hívtak stúdióba, valamikor, valahova?
- Nem.
- Akkor, igazad van.

 

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon