Magyarok

2018. február 16.

Két barátomat még az általánosban ismertem meg az egykor volt Mártírok úti iskolában, hatvan évvel korábban. Tutyu majd tíz éve iskolaigazgatóként ment nyugdíjba, Laci filmproducerként töltötte aktív éveit, két ellentétesebb életpályáját keresni is nehéz lenne, mégis ők az elmúlt évtizedeket kitartó barátsággal élték meg. Én mintegy 15 éve akadtam újra rájuk s majd tíz éve, hogy évi rendszerességgel, minden Húshagyó kedden beülünk Laci változó márkájú kocsijaiba, amelynek csomagterét teletömjük több zsák – családból, barátoktól összegyűjtött – használt, de még jó minőségű ruhaneművel és könyvekkel s irány a Délvidék.

Hogy miért pont a Délvidék és nem Erdély vagy Kárpátalja, netán a Felvidék ezt egyikünk sem kérdezte meg a másiktól, hiszen olyan természetességgel alakított ki Tutyu barátságokat a délvidéki magyarság körében.

 

Idén éppen délelőtt 10 óra volt, amikor megálltunk Paskó atyánál, a Szerbiába taszított Kelebia község plébánosánál. Csaba atya az utóbbi időben meglehetős ismertségre tett szert önmaga kiadott szakácskönyvével, amelyben az általa főzött bácskai ételeket terjeszti, s járja a Kárpát-medencét, nem csak Bácskát, de a katolikus hitet is népszerűsítve, nem felejtve el, hogy nem csak kenyérrel él az ember, de azt sem, hogy kenyér nélkül nem él meg. Bemutatta nyolcvan éve épült templomát, közösségi házát, majd beinvitált minket a fehér asztal mellé, ahol egy valódi, disznóvágásos bácskai reggeli várt minket svártlival, (ahogy itt a gyomorba töltött disznósajtot hívják), kétféle sült hurkával, sült kolbásszal, abált, paprikás tokaszalonnával, sült hasaalja szalonnával, friss töpörtyűvel. Mindehhez a plébános borát, a kertben termő kövidinka szőlő száraz levét kóstolgattuk és igen sajnáltuk Lacit, aki az autót vezette.

Méghozzá elég messzire, mert éppen delet harangoztak Kelebián, amikor a ruhák egy részét átadtuk a plébános úrnak, majd áthajtva Szabadkán, másfél óra autózás után megérkeztünk Temerinbe.

 

Temerin még mindig magyar sziget a Délvidéken, bár magyarsága neki is egyre csökken. Két férfiú várt minket a helyi horgászegyesület székházában, a nemrég leköszönt polgármester és a magyar rádió évtizedek óta itt élő, helyi tudósítója.

Nálunk, az anyaországban ismeretlen az a szeretet, ahogy évente egyszer látott vendéget fogadnak, nemcsak a már férfiak között ritka, baráti ölelés, de a szemekből tükröződő és szavakban is kifejezett boldogság, hogy véreiket várják, akik mint az anyaország követei eljöttek ide a messzi végekre.

Már napok óta készültek, a konyhában egy méretes bográcsban rotyogott a disznópörkölt, úgy, ahogy az illik, benne nem csak húsok, de húsos koncok is. Mi kérdezünk, ők mesélnek a mai napig tartó és a jelenben is mindennapos Trianonról, a kisebbségi lét nehézségeiről és talán éppen ezért az itthon ismeretlenül erős magyarságukról. Mindketten nagy horgászok, a városka mellett több mint húsz km hosszú Holt-Tiszára járnak, István büszkén meséli, tavaly összesen 72 kg harcsát akasztott meg. Mesélnek gyerekeikről, akik többnyire az anyaországban végezték vagy végzik a főiskolát, az egyetemet. Ez a két ember maga a messzire szakadt magyarság, akik minket, a ritkán látott hazaiakat oly forrón szeretnek, s nem azért, mert különlegesen kedvesek vagy barátságosak lennénk, hanem mert magyarok vagyunk, s nekik itt, Budapesttől majd 300 km-re ez a legfontosabb kapaszkodó.

Magyarnak lenni és magyarnak megmaradni. Itt is kirakjuk a ruhászsákok maradékát, meleg öleléssel és férficsókkal búcsúzunk, s érezzük, ma mi is egy kicsit jobb magyarok lettünk.

 

Mint ahogy ezt érezzük hazafelé betérve a magyarkanizsai borászhoz is, akinek szőlői a Szerémségben vannak, a Tarcal hegyen, ahol még Mátyás király idejében a legjobb borok teremtek. Háromféle bort kóstolunk, Szerémi zöldet, furmintot és kékburgundit, egyik jobb, mint a másik, de most már fél nyolc, ideje hazafelé fordítani a kocsirudat, mígnem este 10 órára a szakadó hóesésben hazaértünk.

 

Miért mondtam ezt el? Mert még április 3-ig az interneten, de minden postahivatalban is alá lehet írni azt a kisebbségvédelmi kezdeményezést, amely az Uniót kéri a nemzeti és nyelvi kisebbségek védelmét szolgáló jogszabályok elkészítésére.

Gondoljunk több millió felebarátunkra, nemzettársunkra, akik a sors rossz döntése nyomán immár 100 éve szenvednek a kisebbségi sorsban. Ne csak ruhákkal, könyvekkel, szép szóval igyekezzünk segíteni, de jogaik védelmében is lépjünk fel, ha tehetjük.

 Ők is mi vagyunk, magyarok.

Szerző: Jávor Béla, Katolikus Rádió

 

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon