Magyar Megoldás

“Reszkess (...) a prófétáktól és mindazoktól, akik készek meghalni az igazságért, mert az ilyenek rendesen nagyon sokakat magukkal együtt, sőt gyakran maguk előtt s néha maguk helyett is belerántanak a halálba.”
Umberto Eco: A rózsa neve (592. oldal)

 

Évtizedes távlatokból elnézegetve a délvidéki magyarság története tragédiák sorozatának tűnik.

Pokoli egy folyamat. Ha csak a ’48-as magyar szabadságharctól kiindulva vizsgálódok, már hetven évnek a tanulsága miatt is elkap a Poe-i borzongás. Égő katolikus és ortodox templomok; az alig csírázó városiasodás leállása; Szenttamás véres sáncai; a zentai koponya-piramis; betyárvilág és perzekutorok; a kiegyezést követő kolera- és pestisjárvány; aratósztrájkok; első világégés; erőszakos impériumváltás lakosságcserével… Hadd ne soroljam.

Nem kell ahhoz történésznek lenni, hogy a visszacsinálhatatlan megpróbáltatásokból a jövőt illető konzekvenciáink szülessenek.  

Ha viszont csak egy-két évet, pár hónapot, azaz a közelmúltat elemezem, a közéletünk inkább a bohózat minősítést érdemli.

Átértelmeződnek a tegnapok az egyre múló éveinkkel. A korosodásunk vámja lesz minden visszaeszmélés. Ez a silányított jelen már csak ilyen. A most regnáló hétköznapok világa annyira kusza, (fel)színes, atomjaira robbantott, ugyanakkor komplex, ellentmondásokba gabalyodó, hogy az idő tényező távolságtartása nélkül egyszerűen nem látható a lényeg. Aligha összegezhető megkérdőjelezhetetlen igazságként a ma és most története. Mégis akadnak szép számmal olyanok, akik szentül hiszik, birtokában vannak a mindent tudás és a mindent szintetizálás képességének. Mintha a mögöttes látás fölkentjei lennének. Kétségkívül bátor, magabízó karakterek ők.

Néha úgy elbámulok rajtuk. A jelenbe belenyúlásnak tekintik már azt is, ha kiposztolnak valamit a facebookra. Az eredetiség efféle netovábbjai (le)minősítenek, (le)fokoznak, utálkoznak vagy más esetben rajonganak valamiért. Attól függően ítélik meg a dolgokat, hogy az nekik hasznos, vagy nem. A vélemények szabadságáért küzdenek, mondják ugyanők. Ám mihelyt más véleményét is megismerik, menten a szívükhöz kapnak és kitör a hisztéria.

Aki mármost elolvas egyet-kettőt ezekből az eltökélten demokratikusnak föltüntetett bejegyzésekből, átvett híranyagokból, annak inkább előbb, mint utóbb nyilvánvalóvá válik, hogy az ilyesmi posztot létrehozó semmi egyebet nem csinál csak propagandát gerjeszt terjeszt. Annyit traktálnak bennünket az ideológiai egytálételükkel, a napi szinten arcunkba tolt irományokkal, hogy megcsömörlünk tőle. A hívószavak ugyanazok. Néhány hónapja a vörös lámpa zöldre váltott. Lett klímavészhelyzet. (Imádják a népek. Ahogy a koalát menti egy melltartós hölgy a bozóttűzből. Meg ahogy sírnak a brazíliai őslakók. Igaz, a megható képsorok valamikor húsz éve készültek. Már akkor is – joggal – jajgattak a bennszülöttek a fakitermelés miatt. Ám azidőtájt valahogy pont le volt tojva az esőerdők pusztulása: két évtizede az olajár emelkedés volt a címlapos rettegés fokmérője, s a fákhoz láncolt ökoaktivisták csak akkor kerültek a hírekbe, amikor valamelyik favágó munkásnak leszakította a fejét a motorfűrész lánca, mert a zöld mozgalmárok titkon a kivágandó fák törzsébe fém kapcsokat vertek. A motorfűrészes melós meg már csak az asztrális térben elmélkedhetett az élet fura dolgairól, és a föltámadásig megjegyezte a szót: biodiverzáns.)  

Szóval, nagyon úgy tűnik, hogy a környezetvédelem lesz a mindenhol hatalomért ácsingózó balosnak hazudott mainstream kommunikáció meghatározó retorikai eleme. Mindez dicséretes is lenne, amennyiben komolyan gondolnák. De hát pont annyira környezetvédők a hajdani kommunisták és jelenkori utódaik, amennyire liberálisok, majd zöldek lettek. Semennyire. Ezeket nem köti semmiféle ideológia morális mezsgyéje. Ezek hatalomszerzési trükként manipulálnak áradással, bozóttűzzel, klímakatasztrófával. A cél szentesíti az eszközt alapon riogatnak, szédítik az embereket. Ma Ausztrália füstöl, holnap Szent Thunberg Gréta könnyei pörögnek, utána meg ami a csövön kifér. Közben, mint macska a piszkát takargatják, hogy a vágyott politikai hatalomért a sátán főhóhérával is összeszövetkeznének. Az ambíciójuk mindent fölülír. Fogalmakat, témákat gyártanak. Most a bolygó megmentése a cél. Mondják azok, akik életükben nemhogy egy fát, de még hónapos retket se ültettek. Mégis agitálnak, holott élnek-halnak a kényelemért. Szívesen megnézném a leghangosabb klímavészhelyzet-szakértőt, amint villanyáram és folyóvíz, de főleg wifi nélküli tanyán, jószágok trágyáját villázva értekezik önnönmaga ökológiai lábnyomáról. Arra is kíváncsi lennék, hogy a mélyszegénység és a cigányság összefüggéseiben járatosok mit szólnának, ha vakációra odaköltöztetnék őket a Horgoshoz tartozó kisgyálai cigánytelep mellé. Ha az iskolai szegregáció ellen óbégatók kisgyerekeivel is bajszos fiatalemberek és szülni készülő fiatal nők ülnének egy padban. Épp miként a legvehemensebb migráns mentők, akik a billentyűzet előtt rém humanisták, empatikusok és harciasan kritikusok, de valamiért mégsem akaródzik befogadniuk a lakásukba egy-egy afgán, vagy nigériai főmérnököt. Helyette malaszttal hintett bírálatokat fogalmaznak meg, mert ebben igazán nagyok ők.

Ugyanakkor világválságot vizionáló apokaliptikus jóslataik zöme legalább annyira nevetséges, amennyire légbőlkapott. Segédtémákkal kísérik. Így horgad föl napról-napra a fasizmus Magyarországon, miközben a haláltáborokba induló marhavagonok kerekeit olajozza az Orbán-kormány. Már listázzák a másként gondolkodókat. (Úgy tűnik szegény Pressburger Csaba remek és egyedi szabadalmát lenyúlta nem csak a magyar kabinet, hanem a VMSZ vezette vajdasági önkény is.) A stadionokat sem hiába építik Budapesten: a derék Franco tábornok anno oda deportálta a kommunistákat, azaz a szellemi napfelkelte fényevőit. A Szeged-Szabadka villamosvonal vakvágány, ugye, és az Európa Kollégium maga a totális csőd. Ugyanígy a topolyai fociakadémia olyannyira nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, hogy az ottani fiúk Belgrádba járnak öngólokat rúgni. Keddről-szerdára kipusztul a honi magyarság, költözik Csóka vagy Bajmok határába a szicíliai maffia, koldusoperett és korrupció tenyészik minden utcasarkon, a Prosperitati  meg arcátlanul eszközöket biztosít a merőben fölösleges fejlesztésekhez, ahelyett, hogy egyenest a szabad, demokratikus sajtóba talicskáznák a csilliónyi pénzt: a roppant ígéretesen teljesítő Családi Körbe, ahol matematikai pontossággal kiszámítható hogy a jövő héten ki kiről fog írni egy újabb, meleg hangú kritikát, nem beszélve a Szabad Magyar Szóról, ami napjainkra már nem pusztán azért frissül, hogy Purger Tibi bátyánk washingtoni hintaszékében elégedetten dőljön hátra, hanem az ellenzajkeltés fő dugattyújaként zakatol.

Ez a szűk nómenklatúra folyamatosan biztosítja a délvidéki magyar közösségnek a síri hangulatot. Jóformán névről felsorolhatók mindannyian. Momentán – szerintük – minden úgy rossz, ahogy van. Mindez akkortól lesz jobb, ha ők hatalomra kerülnek. De onnét aztán majd varázsütésre megváltozik a világ, és Kelebiától Versecig elönti a derű fénye Mordort.

Attól a pillanattól, mihelyt a velejéig demokratikus buzgalom ragadja magához a vajdasági magyarság irányítását menten szabaddá válik a sajtó, a legislegátláthatóbb intézményi rendszer szökken majd szárba, kifogástalanná válik a társadalmi párbeszéd, a villanydrótokon szabadelvű galambok fognak odaülni az anarchista verebek mellé, a kutyák ugatása mégis az égig fog hallatszani, és lakodalmas zenekar indul majd az Eurovízión. Minden elvándorló fiatalunk visszacuccol. A zsákfalvak megtalálják foltjaikat. Az illegális bevándorlók Afrikában, Ázsiában maradnak, mert doktor Zsoldos Feri kifelét parancsoló mutatóujját látva elmegy a kedvük a mászkálástól. Oda van ígérve az örökös szivárvány Bácska egére.

Lesz itt még tej, méz, madzag, Kánaán.

Addig viszont nincs más hátra: fújni kell a szartrombitát.

Elvégre ők lennének a kézenfekvő megoldás minden problémánkra.

Az meg senkit ne zavarjon, hogy a megoldás tulajdonképpen rosszabb magától a bajtól is.

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon