A kutyák maradnak...

Mi az: Arnold Schwarzeneggernek hosszú, Brad Pittnek rövid, Madonnának nincs, a Pápának van, de nem használja?

- ???

- Hát a vezetéknév!

Görgessük csak tovább a gondolatot! Mi az, ami nekünk van, viszont nem használhatjuk?

Jaj, de sok minden jut eszembe... Csak párat hadd említsek: élettér, életlehetőség, jog, munkalehetőség, jövőkép...

Olvasgatom a híreket és véleményt formálok. Megoldási modelleket generálok. Ha nyúl, legyen kövér!

Az újvidéki orvosi karra évente mintegy 250 hallgató iratkozik be. Ezzel nincs is semmi gond. Azonban azzal már sokkal inkább, hogy az elmúlt évben legalább 152 orvos hagyta el az országot a jobb, élhetőbb jövő reményében. 2017 januárjában eddig mintegy 9-en távoztak.

Miért? Két verziót látok magam előtt.

Az egyik, hogy munkahely hiányában olyan országokba távoznak, ahol megkapják jogos munkalehetőségüket. A másik, hogy nem tartják elegendőnek az országunk által biztosított 53.456 dináros nettó átlagfizetést. Igen, ez már a következő hír... És erre mondjuk, igencsak jogosan, hogy „röhög a vakbelem”!

Két verziót látok magam előtt.

Az egyik, hogy általános boldogság lenne errefelé, ha valóban, „mindnyájan” ennyi pénzt kapnánk havonta. A másik, hogy amennyiben tényleg ennyit kapnánk, valószínű az sem lenne elég. Miért? Megfejelem egy női válasszal: csak. Mindenesetre tény, hogy e hírnek annyi köze van az igazsághoz, mint vásárfiának az utca lányához...

Mindegy, tovább olvasgatom a híreket... Ismét kutyák támadásaitól tartanak a szabadkaiak.

Megint két verziót látok magam előtt.

Az egyik, hogy „valamilyen oknál fogva” hatóságainkat nem érdekli ez az egyébként komoly és súlyos probléma. De egy üzenetértékű kérdést azért ideteszek: hogyan vigyem biztonságban gyermekeimet iskolába, óvodába, ha mindenhol ott vannak a kóborkutyák?

A másik verzióm a kutyakérdésre, hogy valószínűleg az elvándorolt 152 orvos hagyhatta itt az ebeket gazdátlanul...

A viccet nem félre téve úgy gondolom, sok mindenünk van itt a Vajdaságban, örömök és bánat egyaránt, gondok, bajok és problémák, de hát azért mégis megvagyunk valahogy.

Van véleményünk és nem is félünk használni.

De vajon segít-e problémáink enyhítésében?

Nem generálunk-e véletlenül még több ellentétet hangos véleményformálásunkkal?

A megoldási formula egyik verziója, hogy elcsendesedünk. Egyszerre csak elhallgatunk és belenyugszunk az országunk által biztosított és garantált sorsunkba. Folytatjuk tovább azt a „becsületes” életvitelt, melyben megpróbálunk „valahogy” boldogulni, tudva azt, hogy ha a nagykutyáknak az nem tetszik, bírságok és fenyegetések tengerében szenvedjük el életünk hátralevő részét.

A másik verzió, hogy nem csendesedünk el. Sőt! Egyre inkább hangoskodunk, egyre inkább megfogalmazzuk véleményünket, mely nemtetszésünk kifejezésének gyakorlatilag egyetlen lehetősége.

De kit érdekel? Minek kiabáljunk, ha a vonal másik végén nincs senki. Illetve van, csak nem hall; nem akar hallani, meghallani. Mintha szándékosan akarnák leépíteni az országot. Vagy csak rosszul olvasták a „fővárosban”: felépítés helyett leépítés.

Ezt azonban nem használhatom válaszként azoknak a fiataloknak, akik befejezve egy-egy középiskolát, főiskolát vagy egyetemet, értetlenül állnak a diplomájukkal, mert nincs számukra hely, nincs munkalehetőség.

Nem mondhatom a gyermekeimnek, hogy nem kell iskolába járni, úgysem fognak tudni dolgozni munkahely hiányában...

De akkor mit mondjak? Mit mondjak az elvándorlásra? Legszívesebben úgy ellenezném a témát, ahogy csak tudom. Legszívesebben munkát adnék itt mindenkinek, ha tehetném. De nem tudok.

Ezért azon gondolkodom inkább, mi lesz, ha „túl sokan” mennek innen el?

Mi lesz akkor?

Csapkodhatom majd egy bottal az „itt hagyott kutyákat”... Mert azok itt maradnak. Itt bizony. És ők fogják majd (továbbra is) ijesztgetni az országot, a lakosságot.

Ők veszik majd akkor (is) el a disznócombot, és dobják vissza a csontot rágásra... Épp, mint a valódi kóborkutyák...

Az erősebb „csapat” szedi le a húst a megtalált combocskáról, a gyengéknek pedig ott a csont, ha jut, vagy még az sem.

Megoldási modellek generálása? Hát, ez most nem sikerült. De nem is sikerülhetett. A kiskutya is szeretne a nagyoknak segíteni, de a nagyok nem engedik. Nem tartozik közéjük. Neki nem jár teljesítményalapú jutalomfalat... 

Istenfélő magyar emberként csak azt kívánom magamnak, a Teremtő és Gondviselő Isten a történet végén majd azt mondja nekem, amit egy francia dalszöveg író úgy fogalmazott meg: J'ai fini par te pardonner... Végül megbocsátok neked...   

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon