A KŐSZÍVŰ EMBER LÁNYAI

Nincs egy hete, magabízó derűvel tekintettem a jövőbe. Az év végén, karácsony tájékán még abban reménykedtem, hogy az idei esztendő sokkal különb lesz az előzőtől.

Ehhez képest elképesztő látni, mi zajlik. Még január 10-e sincs, de már Washingtonban tömegbe lőnek a rendőrök, a tüntetők megostromolják a Capitoliumot. Venezuela (!) diplomáciai táviratban fejezi ki aggodalmát az USA-ban zajló antidemokratikus folyamatok miatt… Mintha Rejtő Jenőt olvasnám. A németek az oroszokkal közös vakcina gyártásba kezdtek. A Kreml pincesorában kibontották a befalazott alkímiai labort, mert a RaszPutyin nevű halálfejes injekció tesztalanyának Angela M. német állampolgár önként jelentkezett. Hahó, Berlin! Pisszenés sem hallatszik az orosz diktatúráról?

Nálunk meg, magyar nyelvterületen, mindjárt az első napokban a közbeszéd – pezsgő helyett – etimológiai iszapbirkózásba fúlt, mert egyeseknek sem az aktív, sem a passzív szókincsébe nem fér bele az „asszonyság” kifejezés. (Bár némileg megnyugtató, hogy a hisztériától sikkantgatók ugyanilyen vehemenciával ellenzik a „dicsértessék” szót is, lévén az is avítt nyelvi formula. Meg amúgy is: no pasaran, tudjuk, szerintük Isten halott.)

Föllángolt tehát a harcz.

Az ügyeletes mártír – akit címzetes állása mellett még néhány szerkesztői pozíciójában fölváltva üldöz és ellehetetlenít a diktatúra –, diadalittasan posztol egy pamfletet, aminek a lényege, hogy márpedig Orbán Viktor egy tahó. Hogy miért? Csak. Mer’ aszonta: asszonyság.

És itt meg is állhatunk egy pillanatra.

Értem a jelenséget. O1G. Pazar életfilozófia. A düh, a gágogás, a mesterségesen gerjesztett indulatok mind-mind egy célt szolgálnak. Dehogy a női méltóságról van szó! Minden amonnét fölkapott téma pusztán a politikai hatalom megszerzését szolgálja. Örök debattőrként a magyar kormányt illetően én sem vagyok tökéletesen megelégedve, de ha átnézek a másik térfélre, rögtön elégedetté válok. A túloldali kompániát csak a gyűlölet tartja egybe. Az meg politikai krédónak kevés.

Sosem értettem, hogy kelhet és fekhet valaki a permanens utálkozásával. Mi visz rá valakit, hogy egy másik embernek a létezése okán folyamatosan rosszul érzi magát.

Rendben van, nem szerethet mindenki mindenkit. Vannak, akik engem sem állhatnak, most mégis mit csináljak? Vitatkozni, meggyőzni őket nem akarom. Fáraszt már a hídépítés, kedvem sincs hozzá, ahogy immáron az árokásást is meghagyom nekik. Aki utál: tegye.

A minap kettesben erről beszélgettünk, hogy a gyűlölet milyen kétélű dolog. Kérdezte, kinek vagyok a legellenszenvesebb. Mondom, ezen még nem rágódtam, nincs patikamérlegem hozzá. Aztán csak kiböktem egy nevet, akinek régi becsípődése vagyok. „Nagyon gyűlöl?” – kérdezte. Vonogattam a vállam, hogy hát, alighanem dobogós, eléggé. Nézett rám kedvesen, és a szép arca komoly volt. „Akkor az illető alaposan meghasonlott lehet, sajnáld, ne bántsd” – mondta. „Furcsa kettősség van benne. Lenéz és ugyanakkor irigy rád. A saját kudarcát nem tudja földolgozni. Vádol, támad, csak magába ne kelljen néznie. De a lelke mélyén érzi, hogy bajban van, ezért agresszív” – tette hozzá, és erre nem tudtam mit válaszolni, mert a meglátása alighanem helytálló, a finom női ösztön mindig a lényegre tapint.

Ugyanilyen szánalmas a mondvacsinált balhé, a nőiségben sértettség megjátszása.

A mostani eset dühödt reakciója a világban való csalódásról, az elveszettségről tanúskodik, ami látens öngyűlölethez vezetett. Nem egy megkeseredett antinő van, aki azt szeretné, ha minél több hozzá hasonló lenne, hogy ebbéli, emberi, vagy női minőségében ne érezze annyira egyedül magát, s ne piszkálja folyton, hogy csak ő rontott el valamit az életben. Egy épeszű férfi már messziről kiszúrja ezeket a savanyú fanatikusokat, kirázza a hideg tőlük. Hatalomvágy mellett állandóan üldözési mánia kínozza őket. Nem csoda: kényszeredetten önmagukból kiindulva végső soron tényleg sötét helynek látszik a világ, hazug a nóta, hamisak az emberek kívül-belül.
Elhúzom a számat, mikor ezt látom, de kondoleálni nem tudok.
Két dolgot igazolnak. A fölsőbbrendűségből, az öntelt gőgből fakadóan minden hasonszőrű előbb rútul meg lelkileg, mint amúgy. A külcsín már csak a belsőnek a kivetülése. A másik: a széles körben terített belső zavarok miatt még a normális, stabil lelki világú emberekre is károsan hatnak, elbizonytalaníthatják őket. Jelen esetben sem remélhetünk mást, három lehetőség kínálkozik. A zaklatott lelki világúnak szerencséje lesz, talál valakit, jámbor flótást, akit innét is tiszteltetek, nem irigylem szegényt. (De még ez a legjobb opció.) Továbbá az is járható út, hogy az asszonyság fizet egy szakembernek, aki vagy tud segíteni rajta, vagy nem. Ám valami azt súgja, hogy megint a harmadik opciót találja meg, mert az a legkönnyebb: seggét veri a földhöz, mint eddig.

 

Mi meg közben annyit tehetünk, hogy reménykedünk, nem jut eszébe egy túlbuzgó progresszív demokratának az angolos Himalaya helyett a Heralaya megnevezést javasolni. Amerikában erre a srófra járhatott az agya annak a hülye néger lelkésznek is, aki a kongresszusi beszédét „awomen” zárszóval fejezte be. Merthogy szerinte az „amen” túl szexista, értsd: kirekesztő. Hiába, az elmebaj nem gyógyítható. Ha a botcsinálta kongresszusi képviselő logikája szerint gondolkodunk, hamarosan a nők „womanstruálnak” majd, míg nekünk, férfiaknak be kell érnünk, hogy simán menstruálunk.  Rakásra pusztulnak tömegek egy eddig ismeretlen járvány miatt, de sokaknak még most is az a legfontosabb, mi van a lábuk között, és az eredményt hogyan dolgozzák föl.

Gratulálok.
 

Itt toporog a küszöbön a szép új világ.

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon