KORUNK HŐSE(I)

Riport Brezsnyevvel:

– Leonyid Iljics! Van önnek valamiféle hobbija, gyűjtőszenvedélye?

– Nos, igen. Megmondom őszintén, legjobban a magamról szóló vicceket szeretem, azokat gyűjtöm.

– És mennyi van?

– Hat gulággal.

 

A demens, kommunista Brezsnyevvel indítva a szöveget egy másik, nagyságrendekkel különb orosszal folytatom. Tőle kölcsönöztem az írásom címét.

Szegény Mihail Jurjevics! Éppen 180 éve, 1840-ben adták ki azonos című regényét, és ekkor még álmában sem gondolhatta, hogy a 20. században, pláne a 21-ben már keresve sem lehet majd találni erőteljesebb párhuzamot a kor szabadelvű embere, és a 19. század lermontovi főhőse között! A könyv születésekor Pecsorinból csak egy volt. Mára? Az egész megkergült világban nyüzsögnek az önmaguknak ellentmondó figurák. Telis-tele vagyunk Pecsorinokkal, mindent tagadó, minden normalitást elvető, és mindentől megcsömörlött, csakis magukba szerelmes, kvázi hősökkel.

Korunk hőse, a negatív Pecsorin nem mesél viccet.

Ha lenne a múltból ittragadt, diktatórikus gulág, akkor sem kerülne oda. Van helyette másmilyen, a jelenünk kárhozatának a gulágja. Naponta szembesülni vele: demokratikusnak, szabadelvűnek hazudott gulág. És korunk hőse egy ideje már ott van. Oda zárta magát, vicc nélkül, önként – ha nem is dalolva – de szép csöndben meghunyászkodva, mert korunk hőse önmaga sem egyéb, csupán egy silány, halkan elrebegett, tétova vicc. Tartalmatlan, sületlen, poéntalan. A mostani Pecsorinok lénye pedig egy paródia. Torz tükörképei, ellenpontozásai ők mindannak, ami miatt megérné létezni.

Korunk hőse gyáva, és mindemellett óvatosan számító. Ő az örök helyezkedő.

Korunk hősének egyetlen vigasza, hogy nincs egymaga. Egy rakás hozzá hasonló, az olcsó viccek kategóriájába illő társa van. Ez egy Pecsorin-tenyészet, ha úgy tetszik. Valójában a jelen idők hérosza pont emiatt csinálja, amit, ahogy éppen emiatt szokott megnyilatkozni is. Általában nem hangosan, látványosan. Hanem csak úgy, szőrmentén. Közösségi oldalak virtuális lápvilágában biztonságos pofontávolságon túl, kommentekben, néha név nélkül.

Ahová a nevét is adja, az a petíció. Vonzódik a petícióhoz! Ez az ő műfaja! Hisz már félszáz aláírónál is elvegyül a személye.Valahová tartozni szeret. Ezért feszít köztük, mint döglégy a ganajos talicskán. Jó eséllyel a rosseb se studírozza majd végig, ki mindenki írt alá valamikor, valami homályos ügyért, valamilyen tiltakozást. De a tudat, kérem szépen, a tudat! – az önnönmagáról vélt pazar énképéhez korunk hősének a listákon való aligha számonkérhető, felelősségmentes szereplés úgy hiányzik, mint tanyáról a villany.

Itt van példának okáért a legutóbbi eset. Nem térnék ki a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) körül kialakult ribillióra, mert teljesen fölösleges újból és újból a már leírt történésekről számot adni. Tudniillik a kezdetektől világos, a lőtéri kutyát sem érdeklik a tények. És ami a legszebb: a megindított, zajló átalakulásnak, és az erről szóló információk igazságtartalmának az egész magyarországi színházi szakmát illetően is aligha van félszáznál több avatottja. Olyanokról lenne szó, akik valóban tudják, értik, átlátják az okokat és okozatokat, mi folyik a SZFE berkeiben. A többiek? Lila dunsztjuk sincs az egészről. Csak a politikai motiváció itt – a bulika meg amott. Korosztálya válogatja. A most gerjesztett műbalhé szabadelvű olvasata annyi sebből vérzik, hogy már mentőautót is kár lenne hívni miatta.

Ha netán valakinek kétségei voltak az SZFE-vel kapcsolatban, a vonyításra dresszírozott politikai-közéleti sakálkórus megjelenése után lehet valami fogalma arról, mire megy ki a játék.  A hazai héroszainkon már meg sem kell lepődni. Az, hogy az Újvidéki Művészeti Akadémia sebbel-lobbal riadóztatott hősei is odaálltak a brekegők közé, csak megint annak a bizonyítéka, hogy Vidnyánszky valamit nagyon jól csinál.

Itt érdemes kijelenteni: hatalmas tisztelet mindazoknak, akik a délvidéki (meg a magyarországi) művészvilághoz tartozóként, alkotóként, művészként nem írták alá a kvázi SZFE-t támogató mocskos politikai projektet.

Ehhez kell ma bátorság.

Ez a kurázsi, csöppet sem tisztelt Pecsorinok!

Miről regéltek ti? Független színház, ugye? Persze, persze. Nem is néztek bennünket hülyének. Á, dehogy.

Kétségkívül ti vagytok az egyik legemocionálisabb foglalkozás képviselői. Azzal sincs gond egy szál sem, ha politizáltok. Azzal már vitába szállnék, helyesen politizál-e a színházatok. Jó-e a nemzetnek, ha a nézőközönséget, a komplett társadalmat, az egész országot folyamatosan provokáljátok, ha nemzet- és életellenes dolgaitokkal nem hagyjátok békén az embereket. Ti odáig fejlesztettétek a társadalmi kritikát, hogy már a hullámvasúton fölfelé is sivalkodtok. Jogotok van hozzá. Mindössze azt nem veszitek észre – ti, korunk hősei –, hogy a nektek kedves, de rémületesre kaszabolt pofájú, kifordult belű, belterjességtől szagló világotokon kívül is van élet, vannak, akik sem az általatok képviselt beteg létszemléletből, sem a titeket naponta meg-megsarkantyúzó politikai elemek akaratából nem kérnek. Nem kérünk. Elege van immáron a nagy többségnek. Ilyetén: végsősoron belőletek sem kérünk. Sokan vagyunk így ezzel. Reménykeltő, hogy tőletek még mindig többen, noha az is biztos: tinektek egy ellenvélemény is túlontúl sok. Egyetlen másmilyen álláspont is zavarba ejt benneteket, mert Pecsorinként viselkedtek mindennel és mindenkivel szemben, ami nem ti vagytok.

Ezért van, hogy szünet nélkül, izzón hirdetitek a szátokba adott ideológiai maszlagot. A szabadelvűségetek pedig már régtől nem az, köszönőviszonyban sincs a liberális értékrend hajdani, egykoron tisztelet ébresztő szemléletével: ti, a kirekesztés bajnokai, a náci és/vagy kommunista technológiát alkalmazzátok. Évtizedek óta azt játsszátok, csakis ti, Pecsorinok és a hasonszőrűek lehettek a szabadság, a progresszió, a demokrácia meg egy csomó más pozitív tartalom letéteményesei. Aki ezt a rózsaszínű, hamis dogmátokat megkérdőjelezi, netán nem hajlandó idomulni a falkátok narratívájához, az menten istenkáromlónak minősítitek, mert hát ugye, ha Isten nincs, ti szívesen eljátsszátok az ő szerepét is.

S míg ebben a szerepben tetszelegtek, a művészetbe gyömöszölt politikátokkal hitbizományként trükközve, észre sem veszitek, hogy amit műveltek, az már se nem progresszió, se nem demokrácia, se nem a megélt emberi szabadság, hanem a lábszagú vakhit. A fanatizmus, a bigott liberalizmus elviselhetetlen kényszere.

Amit személy szerint nagyon is sajnálok, mert nemzeti liberális lévén én még szerettem volna kicsit egy emberi léptékű, emberhez méltó, valódi, értékelvű liberális demokráciában élni.
De ti, Pecsorinok – ezt is elkúrtátok.

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon