Korszakváltás vagy csak gazdacsere?

A zentai Mojo Clubban az arculat is módosul vagy csak a tulajdonos?

Egy város lelkületét nemcsak az épületei, műemlékei, esetleg csatornázottsága, utcáinak aszfaltozottsága, parkjainak gondozottsága, intézményeinek színvonalas működése, gazdaságának dübörgése tesz naggyá, hanem a polgárai. Azok adnak erőt és reményt. A benne lakók céltudatossága, következetessége, kitartása, egy közösségként való gondolkodása és cselekvése teszi jellegzetessé a települést.

Az emberek lendülete adja a lelkületet. Ám fordítva is érvényes. A perspektívátlanságba, reménytelenségérzetbe, a mindent kifogásolásba és mindennel elégedetlenségbe, az élhetetlen szülőföld elméletbe temetkezés megöli a közösséget. Mindkettő öngerjesztő folyamat.

 

Zenta egyik ikonikus intézménye, a város talán legismertebb szórakozóhelye a Mojo Club, amely nem a sohasem volt, gazdaságilag virágzó, legboldogabb időkben indult. A balkán háborúk kirobbanásának kezdetén, a kilencvenes évek elején nyitotta Lučić Viktor. Nem a legnépszerűbb zenei stílust vállalta fel ez a műintézmény és tulajdonosa. Nem a turbofolkot vagy a diszkót népszerűsítette, hanem a blues és a rock & roll életérzését. Ennek ellenére mégis sikerült elérnie ennek a vendéglőnek, hogy

Belgrád és Budapest között félúton a Mojo Club lett valamennyi ismert zenész és zenerajongó kultikus zarándokhelye. Státust és presztízst jelentett a Mojo Clubban fellépni, muzsikálni.

 

A kilencvenes években ugyanígy szeretszét szaladt a nép, mint manapság. Ki a megélhetés miatt, ki a háborús behívó elől, más meg a hiperinfláció próbatételei elől, de a Mojo maradt. Szegeden azt kérdezgették egymástól a kényszeremigránsok, hogy „mi történik a Mojóban”.

Emlékszem azokra az időkre, amikor a sört előre kellett kifizetni, mert mire megitta a vendég, addigra az infláció már megduplázta az árát. Sőt, cigit is lehetett a söntésnél darabszámra venni! Mégis, mindezek a nyomorúságos dolgok ellenére hittünk abban, hogy lesz ez másként. A koncertek is ezt sugallták, bizakodni és remélni, tenni és hinni kell.

 

Kiment a blues a divatból?

Aki számított, az ott volt, a középiskolástól a nyugdíjasig. Mert a zentai Mojo Club egy koron, időn és téren kívüli hely, mint Gabriel Garcia Marquez regényterei. A művészetek, főleg a zene, a képzőművészet és az irodalom, de a gazdaság és a politika szereplői is ott sorakoztak, pizzáztak, spagettiztek, söröztek, pasiztak-csajoztak, mert ezt jól elbírta a kocsma félhomályos dohányfüstje.

Milyen jó, hogy akkor még azt sem tudtuk, mi a wifi, nemhogy olyan igényünk legyen. Ehelyett éjszakába nyúlóan beszélgettek a vendégek, véleményt cseréltek.

 

Az zentai Ősz utcát sem a saját nevéről ismerik, hanem arról, hogy ott van a Mojo Club. A 2000-es rendszerváltás helyi szervezése is ehhez a műintézményhez köthető, mert az ellenállók, az éjjeli plakátragasztók is előszeretettel konspiráltak ott és akkor.

Több mint két és fél évtized nagy idő. Nem csoda, hogy Zenta sokak számára egyet jelent ezzel a szórakozóhellyel. Kevés olyan helyi intézményünk van, amelyiket név szerint ilyen sok ember ismer Vajdaság- és világszerte, állíthatjuk szerénytelenség nélkül.

Viktornak, az alapító tulajdonosnak is dúsabb fekete haja volt még az induláskor. Bizonyára módosultak az illúziói sok dolog kapcsán, de ami a legfontosabb, hogy egy példaértékű szórakozóhelyet tudhat(ott) magáénak, amire büszke lehet. Mert mi is azok vagyunk a mi Mojo Clubunkra.

Az új tulajdonosnak egy kultikus helyet kell továbbvinnie, működtetnie.

Jó munkát! Kitartást és következetességet, mert ebben az esetben ez nem „csak egy üzlet”, annál sokkal több!

 

 

 

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon