Irány a mennyek országa!

Pixabay/OpenClipart-Vectors

„Kakálással, sírással és bömböléssel, azaz jó cselekedetekkel...”

Sokszor fogalmaztam meg azt a gondolatot, miszerint az ember egyik legnagyobb hibája, hogy képes a gondolkodásra. Ezzel lehet vitatkozni, én mégis így gondolom.

Úgy érzem, minden baj azzal kezdődik, hogy egy-egy téma hallatán, feladatok, célok, célkitűzések, tanácskozások, vagy akár egy egyszerű beszélgetés előtt és alkalmával gondolkodni kezdek.

Nem eredményez ez mást, mint egy egyszerű emberi mérlegelést. Kérdések tömkelege kezd kavarogni bennem, melyek nagy része arra irányul, mitől lesz nekem jobb? Nekem!

És valahol legbelül nem az Istentől ajándékba és „használatra” kapott lélek akarata tör felszínre, hanem az egoizmus negatívizmusa, melyet „én” eredményekre törő és kibontakozásra vágyó pozitívizmusként élek meg.

Mindez a gondolkodásom eredménye. Ettől véleményem lesz minden témában. Ettől úgy érzem, szétpattanok a gondolatoktól. Ettől felbátorodom, és saját magam megvalósítására törekedve a legkülönfélébb gondolataim támadnak.

A legkülönfélébbek, melyek elhitetik velem, hogy amit teszek, maga Isten akarata, amit mondok, az az égből leszálló gondolat, sőt még talán azt is, hogy a megtestesült Isten egyszemélyes hadserege vagyok ebben a pusztuló földi világban.

Pedig ez nem más, mint az egoizmus.

De most már annyira „izmusolok”, hogy ide kívánkozik teológus éveim egy jelenete, amikor már sok „lelkész jelölt” annyira izmusolt, hogy egy kedves barátom csak ennyit mondott nekik: ilyet én is tudok, majd folytatta:

az egoizmus az egzisztencializmusban megvalósuló szubjektív idealizmus. És milyen igaz ez akkor, amikor felsőbbrendűségi komplexusban kezdünk szenvedni és azért „izmusolunk” és „idegen szavazunk”, hogy a bennünk és általunk képzett ideológiákkal, képzelt felemelkedésünkkel „lenyomjuk” a másik embert, kicsivé téve őt... 

Ráadásul mindez abban a tudatban történik, hogy magát Istent szolgáljuk puszta jelenétünkkel, gondolatvilágunkkal, megoldási modelljeinkkel, médiaszereplésünk kihasználásával; egyszóval: „jó cselekedeteinkkel”!

Dr. Luther Márton reformátor a jó cselekedetekről szóló értekezésében a következőket fogalmazza meg:  

 „Mivel szolgálják meg a kisgyermekek a kenyeret? Luther Márton doktor fölvette csöppnyi gyermekét, aki összerondította magát, és azt mondta: Ezek az emberek csak annyira szolgálják meg étküket-italukat kakálással, sírással és bömböléssel, mint mi jó cselekedeteinkkel a mennyek országát.”

Megszolgálta jutalmát – szoktuk mondani... Ha az Istennel való személyes kapcsolatunkra gondolunk, valamint a világban történő szerepvállalásunk kibontakozására, akkor a legjobb, amit tehetünk, ha szépen elcsendesedünk, elhallgatunk.

Kaptunk egy szép kis parancsot: „szeresd Istent, és szeresd embertársad”! Tegyük csak fel magunknak a kérdést: szeretem? Úgy, mint magamat? Igen?!

Akkor is, amikor eltiporjuk a másikat?

Akkor is, amikor vájkálunk egymás életében, kifigurázzuk a másikat, ellökjük, alázzuk?

Akkor is, amikor „ellenzékből” megmondjuk, hogy az aktuális „csapat” mit nem csinál jól, de megoldásunk nekünk sincs?

Jobb lenne inkább hallgatni egyet, elmélkedni, Istent keresni.

Nem mindig az a megoldás, hogy fogom magam és elképesztő elánnal nekiállok megváltani a világot, a környezetemet. Egy belső rendrakásra van szükségünk, melyen keresztül megértjük, hogy a Teremtő nélkül a teremtmény képtelen helyesen cselekedni, képtelen a jó cselekvésére. Ha az ember belül jó, ha az ego helyett a lélek és lelkiismeret határozza meg, akkor válik benne automatikussá a jónak cselekvése, az isteni értékelése, az embertárs elfogadása és megbecsülése, a bennem lakó isteni szeretet kiáradása. Akkor „valami” elkezdődik, valami, amitől igazán ember lesz az ember. És ez az út csakis egy irányba vezet, a menyek országába.

Hol a hitem? Hol a hit, ami megtart? Felesleges a mellébeszélés, a véleményformálás; felesleges minden. Még én is. Akkor, ha Isten nélkül élek, semmi és senki vagyok.

Kakálok, sírok és bömbölök, és az épp olyan „szolgálat” az ételért és italért, mint amikor állítólagos „jó” cselekedetekkel kívánok a mennyek országába jutni.

Nagyméretű gondolkodások helyett csendesedjünk el, hogy megláthassuk a környezetünkben a – sokszor elrejtett és nem érzékelt -  szépet és a jót. Konkretizáljuk. Van tető a fejem felett. Van otthonom. Van mivel ruházkodnom.

Van mivel táplálkoznom. Van mivel fűtenem. Vannak, akik körülvesznek, akik szeretnek. Vannak, akiket szerethetek. Van életem. És mindez nem tőlem van, Isten ajándéka ez.

Nem jó, ha elveszünk kicsinyhitűségünkben... 

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon