A HÁTRAMOZDÍTÓ

A szerző rajza

Majális volt, május van. Nagyon tartok tőle.

Nem a munkától, pláne nem az „ünnepétől”. Annak már amúgy is lőttek, végigfestettem, órákon át ácsorogtam a vászon előtt, sosem féltem a dolgomtól. Hanem a hónaptól, attól bizony, bevallom: igen. A május – eddigi életem során, a feketébbik okulásokból, a sanyarú élményeimből kiindulva – soha semmi jót nem hozott. Biztos így volt ez a kezdetek óta, de régebben nem figyeltem föl rá. Azok voltak a szép idők! Néhány éve viszont már számon tartom. Mint a százesztendős kalendáriumok bölcsen paraszti intelmei, olyan ijedtre szabott tapasztalással hiszem, vallom: keserű, rossz nekem a május. Bizonyosan az volt mindig, csak hát vakon születünk, mint a kutyakölykök.

Ez egy ilyen periódus.

Mindennek tetejébe 31 nap, nem is 30. Itt köszön, csókol homlokon a hideglelős másodika. (A kiskésit… Még egy szökőévnyi februárt, vagyis 29 napot ki kell bírni! Izgatottan, lüktető szívvel, észnél léve – mert ez már csak így van. Elrendeltetett, tehát kötelesség, hogy a drámát muszáj végigélni.)  

Más ilyenkor fetreng, a meddő április után. Hurrá, nyargal a tavasz! Szabadságfuvallat, sör és virsli van! Nyomulás pajtás, dacos lendülettel kardoskodik a férfiszív, nyárfapihék szállnak, akár a hóesés…

Emitt, nálam meg: csak a bizalmatlanság, a szidolozott óvatosság.

Miért?

Mert beköszöntött a május. Jóra nem számíthatok. Most magamba nézve, csöndben kell lennem. Megmásulva.

Ha egyebet nem is, ezt nagyon megtanultam. Ártatlanságot mímelve kell mászkálnom 31 napig a farkasaim között.

Kevés kivétellel, immáron látom, megannyi melléfogás lesz ez az idei, beköszönő májusi hónap is. Hamis szimatot hoz. Mintha a kanizsai Tavernában eleve rosszul griffezném a billiárd dákót. Már a kezdő ütésnél lyukba gurult a fekete golyó, új játszmára meg győzni sincs időm várni.

Nem tehetek mást, trükközök. A példa adott, kedvenc olvasmányaim egyike szolgáltatta.

Thomas Berger könyvében a buzeráns Kicsi Ló, meg a fehér emberből indiánná vált Jack Crabb cimborája az az Ifjú Medve, akinek feledhetetlen a szerepe. „Hátramozdító” volt a sájen (cheyenne) törzsnél. Ez azt jelentette, hogy békeidőben mindent fordítva kellett csinálnia. Sárral tisztálkodott, némaságot fogadott, háttal ült a lovon. Ha igent is mondott, rázta a fejét. Nyáron bundában mászkált, télen anyaszült meztelen, meg még egy jó csomó dologban rükverc szerint járt az agya. Pusztán azért, mert kiválasztották, mert ő volt a csapat legvakmerőbb harcosa, s mihelyt hadiösvényre léptek, szükség volt a „hátramozdító” kirobbanó energiájára, amikor végre azt és úgy tehette, ahogy egyébként a világnak rendje diktálja.

Májust is így kell túlélni. Ifjú Medvéhez hasonlóan kontrában csinálom a dolgaimat. Azt remélem, így megtévesztem a hónap lidércét.

Ilyenkor Cseh Tamás helyett breton tengerészdalokat hallgatok. A sárgán villogó lámpánál direkt az útra lépek, nem sózom meg a levest, ocsmányul puha párnát teszek a fejem alá, kivárom, míg kihűl a kávém. Dafkéból a bicskám nélkül, tompa evőkéssel nyiszálom a szalonnát, miközben szerbül káromkodok. Tegnap még a Trónok harca egyik részét is megnéztem. Olyan híroldalakra látogatok, ahol 2020-ban is náci idők járnak, ahol ma is dúl a vészkorszak, és a magyar miniszterelnököt nevezik vírusnak. „Lájkolom” Szabó Tímea profilját, várom, mikor fog bárki nőnemű partizán magából kikelve hisztériázni, amiért Müller Cecíliát, Novák Katalint, vagy Varga Juditot a hét minden napján női mivoltukban nyilvánosan gyalázzák. A kedvenc fekete kordbársony zakóm pihenőre akasztom, lóg a fogason, levendulát raktam a zsebébe meg a fölfeslett bélésébe. Helyette cipzáras „trénerkát” hordok, kaptam egy barátomtól. Kéket. Ráadásul. Én – meg a kék… (Ajándék ruhának ne nézd a színét.) Nem viselek kalapot. Nem nyírom a szakállamat, a hónom alját viszont szőrtelenítem. Tegnap óta férfiparfümöt használok. Tavalyi Családi Kört olvasok és azt képzelem, hogy tetszik. Elkezdett érdekelni a független éttermiségünk poézise. A szeptimen a rózsaszín akkordra rábólintok.

Malamud novelláit is félrepakoltam, elővettem Kossuth beszédeit. Tudják, ő volt az a nagyszerű példaképünk, aki mikor szorult a hurok rábízta Görgeyre a szabadságharc irányítását, ő meg a Szent Koronával, meg némi pénzes ládákkal, vagyis a forradalmi államkincstár maradékával lelépett. Hősiesen emigrált, meg sem állt a tengerparti pálmafás allékig. A fölszólalásainak javát még életében egybe szedte a hálás utókor. Pesten adta ki a Heckenast Nyomda 1870-ben. Az Ókanizsai Gazdasági Olvasó-Egylet lila pecsétje van beleütve 1887-ből. Ilyeneket ír benne: „Ha elvekből indulunk ki, azoknak következményeire el kell készülni. Ám próbálja meg valaki a kormányzást, a körülményekből mindennap felmerülő ujabb gyakorlati nehézségek közt, s az első percben el fog csücsülni minden elveivel.” A derék Kossuth lassacskán kétszáz éves meglátása ma is megállja helyét. Úgy tűnik a XIX. századi közéleti enteriőr nem sok mindenben különbözhetett a maitól. Vér és anyatej illata szálldosott akkortájt is.

Azt mondják, új idők járnak majd, ez a világkoncert hamarosan lecseng. Tartok tőle, nem fog. Még halkulni sem. A vezérbasszus tovább fog dunnyogni, a békakórus sem hagyja abba és a zenekari árokba hamarosan visszaszüremlik a szennyvíz.

Az egyetlen pozitívum, hogy az idén elmarad a Sziget Fesztivál.

Az 1994 óta tartó rendezvény történetében először fordul elő, hogy nem rendezik meg.
Szerintem ebből teremtsünk hagyományt. Minden évben ne rendezzék meg.

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon

Friss cikkek