HARCAINK, ARCAINK, KUDARCAINK

A szerző rajza

A cigány meséli a barátjának hogy jelentkezett a kommunista pártba, de nem vették föl.
– Hát mi történt Gazsi? – kérdezi a barát.
– Hát tudod, behívtak a felvételi bizottság elé és kérdéseket tettek föl.
– Aztán mit kérdeztek, hogy nem sikerült?
– Azt kérdezte a kommunista pártbizottság, hogy muzsikáltam-e a nyilasoknak.
– Hát miért nem tagadtad le?!
– Hogy tagadhattam volna le, hisz mind ott ültek!

Eddig a vicc, amin azért nem lehet jóízűen nevetni, mert látva a közéletet ugyanez történik. Ami pedig most zajlik, az sajnos egyáltalán nem vicc, hanem a valóság. És így már nem is vicces. Tragikus. Elgondolkodtató. Tanulságos, mert élőben megy a szemünk előtt, s amit látunk: arcunkra fagyasztja a mosolyt. Csak szörnyülködni tudunk rajta. A legtöbben ellegyintik a gondját, hisz úgysem lehet tenni ellene semmit – ingatják a fejüket. Én nem így gondolom. Szólni lehet. Sőt, kötelesség is. Nem magunk miatt, á, az az idő már elmúlt, amikor a saját javunk okán kritizáltunk bármit. Inkább az utánunk következők miatt lenne érdemes fölemelni a szavunkat. Hátha nem lesznek olyan gyengék, ostobák, opportunisták és gyávák, mint az elődeik voltak. Mert mostanában a többség úgy fáradt bele a küzdelembe, hogy azt jószerivel el sem kezdte. Már a csata előszelekor fehér zászlót emelgetnek, így azért kényelmesebb, kevesebb áldozattal jár a világ. Igaz, kicsit beleroppan a gerinc, kicsit oda lesz a becsület, a lelkiismeret is kicsit elszennyeződik, de az énkép szilánkosra tört tükrét szépen összecsirizezi a megalkuvás nyála, és reggelente valószínűleg abban a vakfoltos, hitvány tükörben is mindig fölsejlik valami tétova, lélektelen tekintet. Így, okkal-móddal mégiscsak summázható a létezés.

Szent István tájékán a dicső múltról szokás beszélni.

A népünk erényeit emeli ki minden megszólaló. Hadd legyek kivétel, nem üdítő, mert nem lesz az, amit mondanék.
A délvidéki magyarság történetét az ünnepi írások a siker szemszögéből vizsgálják. Jól is teszik. Így kell: fontos az önbecsülés, az erős lélek, amit időnként karban kell tartani pozitív szemlélettel, dicséretekkel, szép szavakkal, veretes mondatokkal. De amikor az ünnep véget ér, akkor ideje lesz a számvetésnek is. Szembe kell néznünk a problémáinkkal, vagy ha egyszerűbben akarok fogalmazni: a kudarcainkat is listáznunk muszáj.

A délvidéki magyarság legnagyobb kudarca: az elitje.
Bánjunk csínján a fogalmakkal alapon, a régi-új szisztéma azon tanult, kiművelt, írástudó rétegét kell (jobb szó híján) „elitként” emlegetni, akik önmagukra, mint értelmiségre tekintenek, s ilyetén az öndefiníciójuk alapján folyton-folyvást valamiféle vezető szerepre tartanak igényt. Ha pontosabban akarnám körülírni mi fán terem ez az elit(ünk), akkor szét kell választanom őket, életkorilag. Apákra és fiúkra. Szegény Csurka de tudta…

A délvidéki magyar értelmiség idősebbje a virtigli kommunista (jugoszláv) emlőkön nevelkedett. Tulajdonképpen kollaboránsok voltak: ilyen-olyan mértékben, de azoknak számítottak. Ki tevőlegesen tolta a jugoszláv szekeret, ki pedig passzívan, és szépen kussolt, mikor beszélnie kellett volna. Utóbbiak ma már előszeretettel osztják a malasztot. Megjött a bátorságuk? Hirtelen megvilágosodtak? Aligha. Inkább csak elérkezettnek látták az időt, hogy a biztonságos jogállami keretek mögül immáron szabadon pampoghatnak, azt remélve, hogy a régi szokásjog szerint megint ők szabják majd a kánont. Megint ők fújhatják a passzátszelet. Ezért hirdetik, hogy diktatúra van ideát, pláne odaát, és hogy őkegyelmék ezen rezsimek ellen harcolnak.

Harcolnak, értik?
Ezek? Maximum a konyakosüveggel.

(Nem akarnám zárójelbe tenni, amit ilyenkor illik mondani, mert a helytállásukért nem zárójelet, hanem kiemelést érdemelnek: tisztelet a kivételnek! Hatalmas tisztelet minden olyan művelt, délvidéki magyar embernek, aki életpályáját, egyéniségét ma is példaként lehet emlegetni! Akikbe akkor és most is szorult annyi kurázsi, hogy nem a brekegő dalnokok kottája nekik az alap. Kevesen vannak, rettenetesen kevesen…)

A  másik generáció – a fiatalabbak – úgy találták meg a kommunista, baloldali szülőatyák-szülőanyák kezét, hogy azt emezek valójában soha el sem eresztették. Ezért ér össze a szabadelvű, a nemzetköziséget hirdető, globalista hipszter ivadékok minden megnyilvánulása a jó öreg titoista, marxista nemzedék gondolataival. Így kerül a szivárványos zászló mellé az anarchista vörös-fekete lobogó, ami mögött a sarló-kalapácsos is ott ágaskodik. Ezek ugyanis egyek. Egylényegűek. Ugyanazon narratíva mentén, ugyanazon ideológiai műhelyekben lettek kiképezve azzá, amik. Írástudókká: nem mellesleg pedig a délvidéki magyarság legkártékonyabb elemeivé.  
Manapság leginkább a délvidéki magyar kultúrában lehet lépten-nyomon tetten érni az áruló írástudóink ténykedését.

Aki nem velük van, megnézheti magát… Ugyanis az a helyzet, hogy a napi rendszerességgel üldöztetésről, kirekesztésről, elnyomásról és diktatúráról sivalkodó „értelmiségünk” olyannyira üldözött, kirekesztett, elnyomott, hogy lámpással is alig lehet másként gondolkodót találni. Aki lenne, fél. Inkább igazodik emezekhez. Nem csak ők félnek. Az ujjaimon meg tudnám számolni a beszari ismerősöket, akik óvatosságból, számító kényelemből most is inkább dőlnek oda a fősodor langymelegébe, semmint vállalnák a véleményüket.    
A konzervatívabb oldal hangját elnyomja a fasizálódásról, önkényuralomról nyavalygók kórusa. Azt a maszlagot terítik, hogy ők függetlenek. Aztán az első adandó alkalommal ki szokott derülni, mennyire és miként függetlenek. Komolyan mondom, nevetséges lenne, de inkább tragikomikus, amit elbáboznak nekünk. Az ő szemszögükből – merthogy ők a demokrácia mérföldkövei – mindenki más szélsőséges. Nyilas, náci, fideszbérenc, VMSZ csicska: a sor szabadon folytatható.

Nekik lehet buzizni, mert az olyan cuki, áthallásos, másnak viszont nem. Nekik lehet cigányozni (Orsósozni Orbánt), másnak nem. Nekik szabad személyeskedni, más, ha netán ilyesmire vetemedik, menten a legalja ember. (Egyébként az). Nekik az a bátorság, ha egy papot gyalázhatnak, másnak ugyanez eszébe sem jutna. Övéké a sértődés joga, más folyamatosan tűr. Ők írhatnak, zenélhetnek, színészkedhetnek, egyszóval csinálhatnak bármit szarul: felmentést ad nekik a zsűri, a „függetlenek” szakértelme. Olyanoké, akik embereket, komplett életműveket éppen olyan gátlástalanul ítélgetnek, mint egy skiccelt rajzot, vagy egy verset. Közben a napnál is világosabb, hogy semmi egyébről nem szól az egész: politikai és világnézeti alapon címkéznek. Hullám Izabella és korlátolt felelősségű társai „szintre hoznak”, jézusmária, és ezt komolyan is gondolják. Megsimogatott ifjonti buksik között fölnőtt, írástudó emberek alázkodnak meg naponta. Mert mindent fölülíró kényszerbetegségük, hogy igazolják a kánon iránti megfelelésüket, hogy a családi körön belül maradhassanak. Magyarán – hagyják magukat bedarálni. Közreműködőnek mégiscsak jobb lenni, mint áldozatnak.
A délvidéki magyar kultúra áruló inkvizítorai pedig alapos munkát végeznek. Hibás itt mindenki, magamat is beleértve, aki idáig hagyta ezt nekik.  

Nem világos miről beszélek?

Tessenek szívesek megnézni a színházi repertoárt: ki, mit, és hogyan rendez Újvidéken, Szabadkán, kinek a művéből és alapötletéből. Tessék végigböngészni az utóbbi évek kiadványainak listáját: ki, mikor, és hány alkalommal adott ki könyvet, aminek a tartalmi részét most azért nem lenne érdemes elemezni, mert gusztusom ellen való arról értekezni, miként ürít oda valaki, ahonnét egyébként enni kap. Jó alaposan nézzük meg a mindenkoron és mindenhonnan elhatárolódó, petíciózgatók listáját, a megannyi „független” délvidéki magyar értelmiségi névsorát, és aztán a világhálón keressünk rá hol, mikor és mennyi publikálási lehetőséget kaptak ezek az objektivitás netovábbjai, ezek a szegény üldözöttek. Menjünk el egy koncertre, egy tárlatra: ugyanazokat az arcokat látni, szinte egymás valagából lógnak ki. Még rendes fesztivált sem tudunk csinálni: itt a halál kultuszát dicsőítő metálra, amott drogos néger zenére, emitt meg Boban Marković rézfúvós cigányaira bódul a bácskai-bánáti magyar fiatalság. Mert hát ez a kultúra, ezt írja elő a nemzetköziséggel átitatott kényszeres, romlott elitünk.

Továbbá nézzük meg mi lett néhány nagynevű, magyar jellegűnek induló rendezvényünkből!
Vagy tudják mit? Ne fárasszuk egymást!

Elég, ha megnézzük mi lett a kanizsai Írótáborból. Tekintsünk rá a vendégek ismerős névsorára. Azt hihetnénk, lakodalmas listát látunk, sógor-koma-jóbarát alapon ott a délvidéki liberális mainstream. Annyi különbséggel, hogy ennek a dínomdánomnak a cehjét pont azok fizetik, akik ellen előszeretettel pozícionálja magát az úgynevezett „elitünk”. Ez sem túl elegáns – mi tagadás. De mint annyi más, a becsület nüanszai sem zavarják őket. Plecsnikért, díjakért, elismerésekért bármelyik piros szőnyeg szélére képesek odatérdepelni. Egy érdekközösség tagjai a politikát megkerülve hatalomra szeretne jutni. Jól kifizetődő biznisz lett a nemzeti érzéssel való szembenállás. Így lett kizárva a magyar gondolat a délvidéki magyar kultúra szótárából. Így lett tahó, mucsai, ilyen-olyan bérenc minden délvidéki magyar produktum, ami nem ennek a szellemi belterjes körnek a szája íze szerint való.
Aki észnél van látja: a zsűriben most is ott ülnek a maszkjukat váltogató rongy emberek.
A viccben szereplő cigány mindenesetre jól járt.
     

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon