Halottak napjára - áldozatokról, akikért nem szólt a harang

„Erős igazsággal az erőszak ellen: így élj, s nem kell félned, veled már az Isten.” (Babits Mihály)

Ma már nem a megfélemlítés terhe alatt elhallgatva a történelem borzalmait nyögjük őseink elszenvedett igazságtalanságait, hanem emlékművet emelve, emlék miséket bemutatva, koszorúzva tudunk a múlt borzalmaira emlékezni, leróni kegyeletünket szüleinknél, nagyszüleinknél.

A Szabadkai Egyházmegye területén október 31-én emlékezünk azokra a vértanú papokra és velük együtt minden ártatlanra, akiket a „felszabadulásnak” csúfolt kommunista terror idején, főleg 1944. októberében és novemberében a Tito vezénylete alatt álló, s a józan észen és az emberiességen oly könnyen felülkerekedő söpredék válogatott kínzások után küldött a halálba. Különösen is fájó szívvel gondolunk arra, hogy anyaplébániánk, az Óbecse-belvárosi Nagyboldogasszony Plébánia plébánosát, főtisztelendő Petrányi Ferenc atyát és számtalan tisztességes óbecsei, bácskai és bánáti testvérünket is ártatlanul, de mégis élvezettel ölték meg azok, akik a történelem e szomorú és megvetendő korszakában kezükbe kaparintották a hatalmat.

 

A második világháború végén, 1944–45-ben brutális támadás érte a magyarságot a Délvidéken. Tito vezényletével végrehajtott, több tízezer ártatlan magyar áldozatot és még több kifosztottat, lágernyomorítottat eredményező népirtásról hosszú évtizedekig még beszélni sem lehetett. Az idei évtől Bácsföldváron is, és szerte Vajdaságban olyan emlékhelyek jöttek létre azoknak a délvidéki ártatlan áldozatoknak az emlékére, akiket 1944-45-ben a szövetséges hatalmak egyike, Jugoszlávia fegyveresei, a titói kommunista rendszer partizánjai öltek meg brutális kegyetlenséggel.

Az áldozatok nagy részének nincs emlékműve. Jeltelen, feltáratlan tömegsírokban nyugszanak, és máig „háborús bűnösök”. A gyilkos hatalom, amely megölte őket és azok, akik együttműködtek a gyilkosokkal nem beszélnek róluk. A kommunista történelemírás több tízezernyi délvidéki ártatlan civil áldozat emlékét próbálta kitörölni a történelemből, hála Istennek sikertelenül.

„Csak el akarom mondani, oda akarom helyezni a mi halottainkat is a többi áldozat mellé, hogy az évfordulókon ők is megkapják a maguk koszorúját. Hogy ne a temető árkában, a városi szeméttel letakarva, ne föléjük ültetett akácfák töve alatt, tetejükbe telepített teniszpálya alatt, ne sintérgödörben, ne a téglagyár agyagbányájában porladjanak. Temessük el, számoljuk meg, írjuk be őket a halotti anyakönyvbe tisztességesen, és mondjuk meg róluk, hogy ők is áldozatok. S amikor mindez megtörtént, akkor ne azt hirdessük, hogy most ismét rajtunk a sor, hogy mindezt visszaadjuk, kamatostul, mint szokás, hanem mondjuk, hogy ennek örökre vége.” Matuska Márton

 

„Az 1944-45-ös magyarellenes szerb népirtás áldozatainak még holtukban sem járt végtisztesség, jobb esetben tömegsírokba kerültek, de sokszor a csatornákba, dögkútba dobták, vagy sintértelepeken gyűjtötték a holttesteket. Sőt, nem felejthetjük el, hogy az emberek olyan mértékben is képesek lealjasulni, hogy az exhumált tömegsírokban talált magyar holttesteket enyvgyárban dolgozták fel iparilag. Annak sem volt semmi akadálya, hogy a megmaradt sírok fölé házakat, utakat, sportpályákat építsenek. Ennek ellenére, hét évtized után nem kérünk mást a valódi nemzeti megbékélés érdekében, csak az igazság megismerésének lehetőségét, azt, hogy biztosítsák a végtisztességet mindazok számára, akik egy kegyetlen világháborút kísérő nemzeti alapú leszámolás elszenvedői voltak. Közel hetven év után senki nem sértheti az elhunytak kegyeleti jogát azzal, hogy bűnösként tartja számon az ártatlant. Senki nem akadályozhatja a múlt feltárását, és senki nem teheti vitássá nemzeti közösségünk elidegeníthetetlen jogát az emlékezésre.” Gulyás Gergely

 

1944. október 1-én a szovjet hadsereg elérte a jugoszláv határt és fokozatosan vette birtokba a bánsági, bácskai, drávaszögi, szerémségi részeket.

„Ha a Bácskából 200.000 magyart eltávolítanánk, megoldanánk a magyar kisebbségi kérdést.” Vasa Čubrilović

 

„A kisebbségek tisztogatásánál külön figyelmet kell fordítani az értelmiségre és a gazdagabb társadalmi rétegekre. … A legjobb az lenne, ha a Népfelszabadító Hadsereg és Partizánegységek Főparancsnoksága mellett külön ügyosztály létesülne azzal a feladattal, hogy még a háború folyamán gondot viseljen a kisebbségektől való megtisztításról. … Tömegeinknek a kisebbségekkel szembeni gyűlöletét és leszámolási hajlamát konstruktívan kell kihasználni. … Minden hadműveleti területről olyan jelentések érkeznek, hogy néptömegeink könyörtelenül leszámolnak mindazokkal a nemzeti kisebbségekkel, amelyek ebben a háborúban ellenük voltak. … meglehet, soha többé nem nyílik ilyen lehetőségünk, hogy etnikailag tiszta államot teremtsünk magunknak. Államunk minden nagyobb jelenlegi problémája, legyen az nemzeti-politikai, szociális vagy gazdasági, többé-kevésbé várhat egy későbbi megoldásra. A kisebbségi kérdést azonban, ha nem oldjuk meg most, soha többé nem fogjuk megoldani.” Vasa Čubrilović

 

Srdjan Cvetković szerb történész, egy 2013 januári szegedi konferencián arról beszélt, hogy a háború végén a titói állampárt a sztálini módszereket alkalmazta: az egypártrendszer bevezetése érdekében kíméletlenül leszámolt politikai ellenfeleivel.

Megszüntette a magántulajdont, a szólásszabadságot, a tudomány és a művészet szabadságát. A kommunista szerb partizánok szabadon gondolkodó szerb művészeket, újságírókat és tudósokat is lemészárolták.

Cvetković, a szerb sírfeltáró bizottság titkára szerint Szerbiában több mint 210 tömegsírt tartanak nyilván. Több mint 40 ezer áldozat nevét ismerik, de az adott időszak összes veszteségét 70 ezerre becsülik.

Ebből a Vajdaság területén gyilkoltak meg körülbelül 45 ezer embert. Cvetković vezette kutatások alapján készült listán szereplő 26 618 áldozat közül 14 432 a német és 5 584 a magyar áldozatok száma.

Likvidáltak több tízezer ártatlan magyar nőt és férfit, gyermeket és aggastyánt. Egyházi személyeket, politikusokat, írókat, újságírókat, fölművest és iparost. Elüldöztek 84.000 magyart. Tízezreket hurcoltak haláltáborokba, kényszermunkatáborokba. A kivégzetteket és elüldözötteket háborús bűnössé nyilvánították és vagyonukat elkobozták.

Ezekben a napokban őrájuk is emlékezzünk, imádkozzunk, tegyük le a kegyelet virágait, koszorúit a tömegsírjaikra, majd emeljünk tekintetünket az égre Isten áldását kérve magunkra, felnövekvő nemzedékünkre és menjünk előre. A bíráskodást és ítéletet Istenre hagyva, bízva abban, hogy a történelem nem ismétlődik, nem megtörve inkább erőt merítve, és hittel abban, hogy ezen emberek vére nem hiába hullt, hanem számunkra adnak megerősítést és kitartást mindennapi küzdelmeinkben induljunk előre. 

 

Forrás: Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944-45 Alapítvány

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon