Független, bátor, felelős döntések – hogy magyarok maradhassunk Európában

Pásztor István beszéde a palicsi Szent István-napi központi rendezvényen

A Szent István király ünnepén kimondott mondatok súlyáról és tartalmáról kell beszélnünk. El kell gondolkodnunk azon, milyen jelentése van mindannak, amit a magyarok államalapító királyának ünnepe kapcsán kimondunk.

Mert most olyan pillanatát éljük az emberiség, az európai népek és így a magyarok történetének, amikor döntéseink és a kor kihívásaira adott válaszaink lényeget érintő súllyal határozzák meg az előttünk álló hosszú időket. És ezeket a döntéseket függetlenül, saját bátorságunk és felelősségünk tudatában kell meghoznunk.

A párhuzamok, amik a jelen és Szent István ideje között felfedezhetők, nem jelképesek, hanem konkrétak. És ezért a hozzá kapcsolódó mondatok súlya és tartalma nem csak tisztelgés, emlékezés, büszkeség, hogy István király által lett államunk és lettünk magyarok, hanem felelősség is. Annak felelőssége, hogy azok is maradjunk.

A magyar nemzet 2018 áprilisában úgy döntött, hogy magyarok fogunk maradni. Emellett úgy döntött, hogy olyan Európában kívánunk magyarok maradni, ahol tisztelnek bennünket, elfogadják kultúránkat, elfogadják keresztény gyökereinket és hagyományunkat, nem kérdőjelezik meg azt a tényt, hogy 1000 karácsonya óta, amikor is István magyar király lett és országát keresztény állammá szervezte, a magyarok nem szűntek meg ehhez ragaszkodni.

Amikor azt mondom, hogy a magyarok, akkor nem azt állítom, hogy nem voltak mindig is hatalommal bíró urak, művészek, gondolkodók, politikusok, akik más sorsot szántak a nemzetnek – úgymond jobb sorsot annál, mint amit Szent István adott nekünk, ahogyan azt tanultuk, ,,Isten kegyelméből.” Mindig is voltak nagyurak, művészek, véleményvezérek, politikusok, akiknek ettől eltérő céljuk volt.

Azonban a magyaroknak nem volt más céljuk sohasem. A rossz döntések, a tragikus történelmi események, az önző, önérdekük szerint működő vezetők sokszor sodorták bajba a magyarokat, saját nemzetüket. Ők ezt nem sínylették meg. A nemzet mindig megsínylette. De akkor sem fordult el István királytól. A nemzet mindig azt akarta, mindig ahhoz ragaszkodott, hogy vezetője, ahogyan a költő írta, kalauza, István király legyen.

Ma, 1018 évvel azután, hogy István a királyunk lett, ebben a magából kiforduló Európában, ami nyíltan létezésének, fejlődésének, virágzásának alapja ellen, a keresztény értékrend ellen fordult, a magyarok józan ésszel és erős lélekkel, bátor szívvel államiságuk, elveik és magyarságuk mellett döntöttek. Erről szólt a 2018-as magyar országgyűlési választás, ami a nemzet választása volt – a miénk is, vajdasági magyaroké.

Biztos vagyok abban, hogy nincs senki, aki ne hallott volna Artúr király kardjáról. Az excalibur, ami olyan mágikus erővel bír, hogy akinek a kezében van, az meg tudja védeni országát a támadásoktól. Megannyi film, könyv, történet alapjául szolgál, amit a világ megismert. És mert megismerte, képes volt azonosulni vele. Abban is biztos vagyok, hogy Tell Vilmos legendáját sem csak azok ismerik, akik szeretnek preferánszozni, hanem szinte mindenki. Tell Vilmost, Svájc önállóságának jelképét és legendáját az egész világ ismeri. És mert ismeri, képes azonosulni vele. Elfogadja a hőst, akinek nyílvesszője függetlenséget hozott országának.

Abban már nem vagyok biztos, hogy példának okáért, Hunyadi János nevét ilyen jól ismernék azok, akikért harcolt. És ha nem ismerik, akkor nem képesek azonosulni vele. Ha nem képesek azonosulni ezzel a hőssel, akkor nem fogják megérteni tetteinek jelentőségét. Mi, magyarok, nagyon büszkék vagyunk Hunyadi Jánosra. Némi lenézéssel vegyes sajnálkozással vesszük tudomásul, hogy miközben mi jól ismerjük az ő hőseiket, Európa népeinek Hunyadi János neve nem mond sokat. Tulajdonképpen az sem kizárt, hogy nincs fogalmuk arról, hogy Hunyadi János, miközben a Magyar Királyságot védte az oszmán birodalomtól, Európát védte. Miközben Hunyadi János Szent István király nyomdokain haladt, csatákat vívott meg a szent istváni eszmerendszerért és kultúráért, amit röviden csak kereszténységnek szoktunk nevezni, aközben Európát védte.

Sok oka van annak, hogy Hunyadi János nevét nem ismerik úgy a világban, ahogyan más nemzetek függetlenségéért, hitéért, kultúrájáért harcoló hősök nevét. Ez természetesen nincs így jól, azonban az évszázadok ügyetlen nemzetmarketing tevékenysége nem elégséges ok arra, hogy mi, magyarok, ne aszerint rendezzünk dolgainkat, ahogyan azt történelmünk hősei, akik még egyszer hangsúlyozom, Európát védő hősök voltak, lehetővé tették számunkra.

Az nagyon is lehetséges, hogy a nyugati világban már nem tudják, miért adta rendeletbe III. Kallixtus és VI. Sándor pápa a déli harangozást, arról pedig, ismétlem, talán halvány fogalmuk sincs, hogy ki volt az a Hunyadi János nevű magyar, akinek köszönve ez a pápai rendelet megszületett.

Nekünk, magyaroknak mérhetetlen dicsőség és mi tudunk róla, sőt, ragaszkodunk hozzá. Nem csak a déli harangszóhoz, hanem mindahhoz, amit jelképez.

A dolog pedig úgy áll a mai Európában, hogy a nyugati népek a saját bőrükön tapasztalják és tanulják meg ennek jelentőségét. Mi, magyarok, nem várjuk el, hogy erről a tudásról bármikor számot adjanak. De azt igenis elvárjuk, amint azt ki is nyilvánítottuk az elmúlt három év alatt egyre fokozódó európai válsághelyzetben, hogy döntésünket, ami alapján magyarok fogunk maradni, Szent István nekünk rendelt és ránk örökül hagyott eszméi szerint, vegyék tudomásul. Cserébe ismét védjük őket. Cserébe Magyarország ismét védi őket.

 

Vannak magyarországi politikusok, nem is kevesen, ne becsüljük le számukat, és vannak vajdasági magyar politizálók, akik azt akarják velünk elhitetni, hogy a magyarok magukra maradtak. Ez hangzatos frázis, és a magyar történelem rossz időszakai bizonyítják, hogy ez volt is így. Azonban van ezzel kapcsolatban egy lényeges elem: mégpedig az, hogy az európaihoz kapcsolódó magyar történelemben többször hagyott bennünket cserbe a nyugati világ, ránk bízva a csaták megvívását, mint ahányszor saját rossz politikánk miatt maradtunk magunkra. Ez utóbbiból tanultunk, levontuk a történelmi tapasztalatot.

De 2010-ben a közjogi nemzetegyesítéssel új oldalt kezdtünk a magyar történelemben, azóta ennek fejezeteit írjuk. Azt, ahogyan Magyarország Kormánya ezt teszi, azt mi, vajdasági magyarok értjük, akarjuk, támogatjuk, azért mi kiállunk. Csak egyetlen példa: 2015-ben, amikor megépült a híres-hírhedt magyar kerítés, a VMSZ kiállt ezen döntés mellett. A vajdasági magyarok is kiálltak – ezt a 2016-os népszavazáson és az idei áprilisi országgyűlési választáson mutatták meg –, pedig fennállt annak a veszélye, hogy a migránsok itt, Észak-Bácskában fognak feltorlódni. De tudtuk, hogy ezt ki kell bírni. Ha kibírjuk, közben pedig a többségi szerb politikánál, a hatalmon lévő Haladó Pártnál elérjük, hogy ne legyünk úticél, akkor visszaáll a rend. Kibírtuk, elértük. Bimbó Mihály akkori magyarkanizsai polgármestert vagy Katona Róbertet, Királyhalma helyi közösségének elnökét kellene megkérdezni, hogyan élték azokat a napokat, a sajtótámadásokat, a lejárató kampányokat, a félreértelmezéseket, a gyerekeinket féltő mondataikat.

A sajtó, ami ezt végigcsinálta, a liberális ideológia nevében csinálta. Nem csak szerb és nem csak magyarországi sajtóorgánumok gyalázkodtak, hanem vajdasági magyar sajtóorgánumok is. A liberális értékrend nevében. Ennek a liberális vajdasági magyar sajtónak a gazdái pedig, kérem nézzék meg kiadványaik impresszumát, azok a vajdasági magyar politikusok, a Magyar Mozgalom létrehozó atyái, akik az épülő magyar kerítés kapcsán és az ahhoz kapcsolódó referendum kapcsán olyan csöndben voltak, mint a nyuszi a fűben. Vagy közleményekben azt üzenték a vajdasági magyaroknak, hogy döntsenek saját maguk. Ők mossák kezeiket. Felelősséget nem vállalnak. A legázolt temetőkre, letiport gyümölcsösökre, a buszokon ijedten utazó kisiskolásokra nem gondolnak, nem az ő gondjuk. Ők a liberális szabadság hívei. Ők a sajtószabadság felkent lovagjai, akiknek az igazság és a valóság nem lényeges. Ők az átláthatóság harcosai, akik mutyilistáztak, aztán, ha már nem sikerült pártütéssel a saját kezükbe venni a gazdaságfejlesztő programot, szépen, sorban minden lehetőséget megpályáztak. Ők a nemzeti érdek fölé helyezik a szakmaiságot, ami azt jelenti, hogy nem akarnak kislétszámú magyar tagozatokat. Ők azok, akik a nemzeti Kormányt szapulókat hívják előadói estekre, aztán pedig levelekkel ostromolják a magyar minisztériumokat támogatásért. Természetesen azok rovására, akik a tömbben és a szórványban egyesületeket működtetnek, kislétszámú tagozatokért harcolnak, azért csatáznak, hogy legyen magyar nyelvű felvételi az újvidéki Jogi Karon.

Ne legyenek kétségeink afelől, hogy hamarosan kétszer is szembe kerülünk velük. Először itthon, a nemzeti tanácsi választáson, aztán pedig jövő májusban, az európai parlamenti választáson.

A vajdasági magyar liberálisok szeretik azt játszani, hogy ők tulajdonképpen a vajdasági magyar érdeket képviselik, a nemzettudatot. Ehhez felépített sajtóhadjáratot is szoktak indítani. Egyetlen közeli, mindannyiunkat mélyen érintő példa: Vajdaság napja. Ezt még a Magyar Szó is megénekelte igen látványos címoldali karikatúrával, amit csak azért jegyzek meg, mert fontosnak tartanám, ha a sajtószabadság hívei nem volnának restek újragondolni a sajtószabadság fogalmát.

A köznyelvben Vajdaság napjaként elhíresült döntés kapcsán a liberális megmondóemberek, politikusok vezérelte sajtófelületeken nemzetáruló lettem. Nemzetáruló lett a VMSZ, mert támogattuk azt a döntést, hogy a tartomány területén élő összes nemzeti közösség maga által választott nemzeti ünnepe mellett – a Magyar Nemzeti Tanács augusztus 20-a, a magyar államiság ünnepe mellett döntött – a szerbeknek, a Vajdaság területén élő többségi nemzethez tartozó közösségnek is legyen választott ünnepe. Ami éppenséggel nekik olyan jelentős, államisághoz kötődő, mint nekünk augusztus 20-a.

Tipikusan liberális ügykezelés ennek kapcsán nemzetárulózni. És ez nem rólam szól, Hölgyeim és Uraim, hanem az előttünk álló időkről. Ha rólam szólna, nem hoznám föl, hiszen már elcsitult, nincs aktualitása. De én tudom, hogy nagyon is van aktualitása. Mégpedig a nemzeti tanácsi választások és az európai parlamenti választások miatt.

Vizsgáljuk meg ezt közelebbről, Szent István királyunk ünnepén, ami vajdasági hivatalos ünnepnap lett. A miénk, magyaroké. És ezt az ünnepet ezentúl tisztelnie és ismernie kell mindenkinek Vajdaságban. Gondoljunk arra, hogy amit nem ismernek, azzal nem azonosulnak, amivel nem tudnak azonosulni, azt nem fogadják el, nem tisztelik. Meg kell ismerniük a történelmünket. Szent Istvánt. Hunyadi Jánost. Azt is, hogy a második rigómezei csatában a szerbek ugyan nem vettek részt, de megakadályozták Kasztrióta Györgyöt abban, hogy csatlakozzon Hunyadihoz. Azt is, hogy 1456-ban ugyanaz a Hunyadi aratta a nándorfehérvári diadalt. Azt is, hogy a déli végvárrendszer közös örökségünk és közös csatáink emlékét őrzi, ahogyan 1848-ban egymás ellen forduló függetlenségi törekvéseinket is.

Nekünk, magyaroknak pedig tudomásul kell vennünk, hogy 1918. november 25-én, ami az itt élő szerbek számára évszázadokon keresztül vívott függetlenségi csatáik ünnepnapja, amit éppenséggel a magyarok ellen is vívtak, hiszen az Osztrák-Magyar Monarchia ellen harcoltak, ünnepnap. Ahogyan a szerbségnek sokat meg kell tanulnia a magyar történelemről, hősökről, hogy az előttünk álló évtizedekben közösen építhessük újra azt az Európát, ahova közösen tartozunk, úgy nekünk, vajdasági magyaroknak – akik kisebbségiként többet tanultunk és tudunk a szerb történelemről, itt tehát túl sok pótolnivalónk nincs – méltósággal kell viselnünk ezt a bennünket ért egyik legnagyobb történelmi sorscsapást, amit Trianon bevezetőjeként hozott döntésnek is nevezhetünk. Mert csakis a méltóság teszi lehetővé a büszke nemzeti építkezést, ami nem az elvakultságra, nem a tagadásra alapoz, hanem a történelmi tapasztalatokra, a jövőt jelentő jószomszédi viszonyokra és arra, hogy a történelem során már volt arra példa, hogy értékeink védelmében össze kellett fognunk.

A vajdasági magyar liberálisok lenézik a nemzeti értékrendet, ők a szupranacionálisban hisznek. De cinikus módon tudják, hogy aki nemzetileg elkötelezett, annak fáj az, amikor a történelemben a magyarokat vereség érte. Hát oda szúrnak. Nem azért, mert számukra ennek jelentősége van, hanem azért, hogy gyengítsék a nemzeti érdeket érvényesítő, hosszú távú magyar politikát, annak erejét. Ne legyünk naivak, nem csak a vajdasági magyar politikáról van szó.

 

Szent István király 1018 évvel ezelőtt létrehozta a magyar államot, amit a magyar hősök, köztük sokan, legtöbben éppen azok, akiket a liberális értékrend hívei előszeretettel néznek le, tartanak mucsainak, elmaradottnak, félműveltnek, életükkel és vérükkel védték azt, amit Szent István rájuk bízott, amit ránk bízott, magyarokra. Ez alatt az 1018 év alatt rengeteg megpróbáltatás jutott a magyar nemzet osztályrészéül. Győzelmek és vereségek, idegen megszállók és kiszolgálóik csizmája az ország testén, egyharmadnyira zsugorított állam, a határon túl élők ellen való uszítás politikája, majd végre 2010-ben a nemzeti egymásra találás.

De mindezt az 1018 évet végig kísérte a hitünk, hogy képesek vagyunk megtartani azt, amit Szent István ránk bízott: a keresztény értékrendű magyarságot, aminek nem csak ezeréves törvénykezésünk, de királyunk intelmei is részét képezik. És nem csak az intelmek egy része, ahogyan azt a cinikus liberális orgánumok előszeretettel előadják, hanem a teljes egésze. Igen, az egésze. Az a rész is, ami a vendégek befogadásáról és gyámolításáról szól. Szent Istvánnak ebben is igaza volt. De egy erőskezű, államot létrehozó és irányító politikusban, amikor intelmeit írta, nyilvánvalóan nem merült fel, hogy mások döntik el, kik legyenek az ország vendégei. Ugyanis nem azért alapított államot, hogy másoknak engedjen át bármely, a nemzetet érintő döntési jogot.

Szent István, államalapító királyunk ünnepének ma, 2018-ban az a legfontosabb üzenete számunkra, hogy összességében és egészében szemlélve szent királyunk teljesítményét és nagyságát, a ránk rótt feladatokat, legyünk hűek hozzá és legyünk hűek ahhoz az egyetlen lehetséges politikához, ami évezrede képes volt megtartani bennünket. Legyünk figyelmesek szent királyunk tanítása felé, legyen meg bennünk a tudás és felkészültség, erő és akarat, hogy kalauzunk lehessen.

Legyen bennünk bátorság, hogy megvívjuk az ideológiai csatát. Mert csakis ez tarthat meg bennünket, magyarokat, magyaroknak. Európában, ahova Szent István letelepített bennünket. A szülőföldünkön, ami a mi otthonunk, és amit mindenkivel, akivel együtt éltünk és élünk évszázadok óta, a kölcsönös tisztelet és elfogadás jegyében kívánunk megtartani élhető, biztonságos otthonnak. Olyan otthonnak, amely ezeréves, eltéphetetlen gyökerekkel tartozik anyaországához. Nagy dolog az, Hölgyeim és Uraim, hogy mi ezt kimondhatjuk, képviselhetjük, mi ezt elfogadtattuk a többségi politikával és ennek mentén sikeresen tudunk érdeket érvényesíteni.

Az előttünk álló időszaknak, az előttünk álló választásoknak éppúgy, mint a napi küzdelmeknek ez a tétje. Ehhez legyen nyitott szellemünk, erőnk, bátorságunk és akaratunk.

Isten éltesse a nemzetet, Isten éltesse a vajdasági magyar közösséget!

 

 

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon