Fekete hegyek – 2.

Boris Dragojevic

Mondanám, hogy nyaralok Crna Gorában, de ez nem pont igaz.

Ahogy már az előző részben említettem, közel három évtizede otthonról haza jövök ide, a Kotori-öbölbe. Először 1991-ben jártam errefelé.

A falu matuzsálemi, gigantikus méretű lucfenyője alatt rajzoltam, utcai portrékat, karikatúrákat készítettem. A fa dereka három ember számára is nehezen átölelhető, most is megvan. Akkora tobozok teremnek rajta, mint egy tekegolyó. (Mire föntről egy leér, és netán fejbe trafál: az eredmény is hasonló lesz. Csak eldőlsz, mint a kuglibaba. Van is nagy sivalkodás, ha a bóra, vagy a maestral levante rázza a fa koronáját. Behúzott nyakkal iparkodunk át alatta.) 

A kilencvenes években merőben más volt itt az élet. 

Azóta sokat fejlődött az ország, a környék, az én kis falum is. Néha nem tudom eldönteni, vajon biztos, hogy előnyére? Csak az emberek maradtak ugyanazok, akikkel életre szóló barátságok köttettek. Szokás mondani, hogy egy férfi számára az az igazi barát, akit hadba indulva, a csatában is szívesen a háta mögött tudna. Az idevalósi barátaim zömére nyugodt szívvel számítanék bármilyen ütközetben. Nem kitaláció, amit vélek. Az élet igazolta, hogy rájuk sokszor és jobban támaszkodhattam, mint bácskai kenyeres pajtásaim legtöbbjére.

Sajnos, vagy nem sajnos: ez az igazság.

Ennyi idő elmúlt, s mi az első pillanatoktól férfiasan megkedveltük egymást. A falubeli velem egykorú srácok mára apák, férjek, családos emberek.

Ezidáig számtalan jelét adták a szeretetüknek. Például egy ízben – még nem volt mobiltelefon, internet is alig – híre futott a faluban, hogy odahaza Bácskában, meghaltam. Hányaveti turisták, a régiónkból szalajtottak kotyogták el a (tév)hírt. Alighanem összekevertek valakivel. De a gyász valódira sikeredett. Futótűzként terjedt a szomorú ál-szenzáció: „Madjar je preminuo.” Aznap éjjel halotti tort ültek a kedvenc törzshelyemen, az olajfás kerthelyiségben sirattak, és hogy rám emlékezzenek, a korábban ott hagyott összes Cseh Tamás CD-met beleszórták a tenger vizébe. Pár hétre rá, vezetékes telefonon felhívtam valamelyiküket. Makogni tudott csak a telefonba, úgy meg volt illetődve. Akkor tudtam meg, szegény azt hitte, a túlvilágról tárcsázom. Kellett egy pár perc bizonygatás, nógatás, mire visszatért a lélekjelenléte.

Talán a szerencsének tudhatom. Talán más is közrejátszott: sosem éreztem egyikük ellenszenvét, netán gyűlöletét. Pedig eleinte elég hézagos volt a nyelvtudásom, lerítt rólam, idegen vagyok köztük. Mégis. Montenegróiak, „bokejacok”, magukat szerbnek, horvátnak, sőt jugoszlávnak vallók fogadták el a különbözőségemet. Liberálisok voltak, de hazafiak. (Hozzájuk képest a hazai potrohosok, az összes mozgalmár: ugatják csak a liberalizmust. Közük sincs hozzá. Nekik csak szájalás szinten Orbán Viktorhoz van közük, meg a politikai impotenciájukból fakadó, klinikailag igazolt frusztrációs szorongáshoz.)

Olyannyira itthon vagyok az öbölbeli kompániánál, hogy magyar szurkolóként is akad respektem.

Míg Kis-Jugoszlávia küzdött a magyar vízilabdacsapat ellen, a már említett kerthelyiségben százötven délszláv drukker között egy szál magam buzdítottam a piros-fehér-zöldeket. Ha a „delfinek” dobtak be gólt, palackok csapódtak a földhöz, másfélszáz torokból zendült fel a diadalordítás. Amikor meg mi, másfélszáz szúrós szempár nézett rám nem túl barátságosan.

Mit tehettem mást?

Huj-huj hajrá, mondtam közönyös hangon, és örültem, hogy nem vagyok még agyon verve. Végül minden jól sült el. Hál’Istennek a meccset – egy góllal – elvesztettük. (Világbajnokság volt, nem olimpia.) Soha annyi kedves, méltató szót nem kaptam! Százötvenen akarták megköszönni a sportos, de kemény küzdelmet, a mieink helytállását. A tisztes vereség miatt mindegyikük fizetni akart nekem egy áldomást. Hatalmas ünneplésbe fúlt az éjszaka. Nem szégyelltem, hogy magyar vagyok. Ellenkezőleg. Életemben sokadszor voltam büszke rá.

Máshogy is itthon érzem magamat.

A falu talán legöregebb házának, egy kőből rakott halász kalyibának a falán cirill betűs emléktábla hirdeti: ez az a hely, ahol a galád osztrák-magyarok (austrougarska), élükön Horthy Miklós ellentengernaggyal kivégeztettek négy matrózt, akik 1918 februárjának legelején a cattarói matrózlázadás vezéralakjai voltak.

(Egy zárójel erejéig: még háború volt. Hadi állapotban a saját haderő elleni lázadás, de még a dezertálás is egyértelműen halálos főbűn. A rögtönítélő hadbíróság nem szokott teketóriázni. Még a demokrácia felkent bajnokainál, a nyugati hatalmaknál sem. Háborús időben lezajlott lázadásért csak a négy főkolompos kivégzése kiemelkedően enyhe büntetésnek számított. Egyébként meggyőződéssel vallom, ha a bitang vörös matrózok mellett az összes hithű kommunistával ideje korán hasonlóan járnak el, mára boldogabb lenne a világ. És talán százmilliók halála sem következett volna be. Mindegy. Zárójel bezárva.)

A királyi Jugoszlávia létrejöttekor fölkerült a tábla a helyére. Rajta Vitéz Nagybányai Horthy Miklós nevével vésetten, aki miatt én minden itt tartózkodásom alatt leander koszorút akasztok a tábla alá. Nem szólnak miatta. Megértik. Pedig lenne okuk miért sértődöttet játszani. Elvégre ellenségek voltunk valaha. Velük hadakoztunk.

Bezzeg otthon…

Kíváncsi lennék, ha odahaza Horthy-táblát akarnék koszorúzni: mondjuk Zentán, Magyarkanizsán vagy épp Szabadkán – vajon mit szólna hozzá a Magyar Mozgalom? Hogy megnyúlna Joó-Horti Líviánk arca!

 

(folytatjuk)

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon