Év végi gondolatok...

Újra eltelt egy esztendő..

Év végéhez közeledve mindannyian számvetést készítünk magunkban, hogyan sikerültek terveink, mit hozott és mit vitt a lassan tovatűnő esztendő. Nem volt könnyű az idei év. A 2020-as évet sokáig fogjuk még emlegetni, viszont, ha őszinték vagyunk magunkhoz, akkor azt is kimondhatjuk, hogy nem volt a legnehezebb sem. Küzdünk a vírussal, rendkívüli helyzetet teremtett életünkben, de voltak nehezebb időszakok, különösen a háborús évekre gondolok. Megismerkedtünk jóravaló, segítőkész emberekkel, ugyanakkor rájöttünk, hogy köztünk is élnek önző emberek. Egy-egy ember erkölcsi megítélése a bajtól sújtott időkben válik nyilvánvalóvá.

A tavalyi évet vidám, bizakodó hangulattal zártam és nagy tervekkel vágtam neki 2020-as esztendőnek. Láttam magam előtt azokat a programokat, amik hosszú éves munkám gyümölcseként vártak volna rám az idén. Lendvai, svédországi meghívások, szakácskönyv bemutatók, Magyarország étele verseny. Meghívás Bécs belvárosába egy fine dining vacsora elkészítésére séfként. Nagy terv volt Szabadkán a pékség megnyitása, de ugyanakkor Kelebián folytatni azokat a programokat is, amelyeket éveken keresztül készítettünk elő, hagyományokat teremtve egy-egy eseményből. Tavaszi nagy hangverseny, nyári operett gála, tematikus vacsoraestek és sorolhatnám azt a megannyi színes és szép programot, amit előreláttunk az idei évben. Aztán a kezdeti lelkesedés elmaradt, helyét az összeszorított szájjal követett világjárvány lassú begyűrűzése határozta meg. Először azt hittük, hogy csak márciust kell túlélni, majd áprilisban jobb lesz, de hamar rá kellett jönni, hogy sem április, de még a májusi hónap sem hozhatott fellélegzést. Sokan elbizonytalanodtak. Halálos vírus, de sehol egy megbetegedett, csak a médiából lehetett hallani a vészharangok hangját. Kijárási tilalom, maszk használatának javaslata. Bizonyos szakemberek tagadták, mások támogatták a maszk viselését. Mondjuk ki, nem egy kényelmes viselet. Van halálos vírus, mások azt állították, hogy nincs. Összeesküvés elméletekről olvastunk, más források harmadik biológiai világháborúról beszéltek. A bezártságban csak a világhálóról és a médiákból kapott információkból alakítottunk saját véleményt, időnk meg rengeteg volt, hogy fantáziánkat szabadon engedhetjük! Végül is nem maradt más, mint kijárási tilalom, a maszk viselése, az online munka és a bizonytalanság, hogy meddig is fog ez tartana.

Közben kitavaszodtunk...

A kikelet zsongása ismét megpezsdítette az álmainkat, megújult erővel láttunk munkához és elhatároztuk, hogy 2020-as évből elvesztegetett hónapokat pótoljuk. Enyhültek az óvintészkedések, ami mindannyiunkat arra bátorított, hogy legyenek a közösségé az évből visszamaradt hónapok, talán lassan és biztosan megszabadulunk a kellemetlenségeket okozó vírustól. Csak óvatosan merészkedtünk ki az online térből. Visszabilleni a régi kerékvágásba, már amennyire a szituáció és az intézkedések azt engedték, ismét közeledni, nem volt zökkenőmentes. A legfontosabb tényezőre akartunk figyelni, a közösség legkisebb alkotóelemére: az EMBERRE. Új lendülettel az elmagányosodásunkból ismét vegyük észre a másikat, lássuk meg mindannyian azt, hogy egyformák vagyunk, érzésekkel, érzelmekkel, álmokkal, hittel. Mennyire szép lenne, ha ez a gondolat mindannyiunkban megmaradna, átívelne a jövőre, formálná gondolkodásunk, irányítaná cselekedeteink. Ez lehetne egy pozitív hozadéka ennek az évnek. Az idei év ezeket az érzéseket, gondolatokat erősítette fel bennünk.

Sokkal több időt tölthettünk önmagunkkal és így mások fontosságára is jobban odafigyelhettünk. Elszakítva, megtapasztalva, hogy nem egyértelmű az, hogy vagyunk, hogy itt vagyunk. Nem kell háború ehhez, elég egy vírus, hogy elszakítson bennünket azoktól az emberektől akiket szeretünk, akiket fontosnak tartunk. A gondolat, hogy elveszíthetjük idős szüleinket, nagyszüleinket, barátainkat, segítettek az élet más szegmenseiben is élesebben, érzékenyebben látni.

Elmaradtak a nyaralások, de szebbek lettek az kertek és udvarok. A háziasszonyok maguk kezdtek kovászolt kenyeret sütni, nagyobb lett az érdeklődés az otthoni főzőcskézés iránt, így az online térben sokkal többen osztottak meg recepteket. A családok sok helyen közelebb kerültek, de legyünk reálisak, a válással végződött kapcsolatok is megugrottak, sőt az öngyilkosságok számai s megnőtt ez idő tájt.

Jött a nyár és fellélegezhetünk valamennyire, de a veszély továbbra is ott volt.

 Aztán eljött az ősz. Reményt adott az, hogy megindulhatott az iskola, hogy a diákok az iskolában tanulhattak tovább. Jó érzés volt viszont látni a kollégákat és a diákjainkat. Mennyire kevés kell a boldogsághoz, gondoltam akkor. Új lendülettel indultunk az évnek. Az online oktatás egyikünket sem győzött meg. Szükséges rosszként éltük. Visszamehettünk a tantermekben. Igaz maszkokkal és fertőtlenítő szerekkel, de legalább hagyományosan oktathattunk.

Ahogy haladtunk az őszi hónapokban egyre több fertőzöttről lehet hallani, már nem csak a médiákból, hanem ismerősöktől, ismerős családokról és karanténról. Megjelentek az első ismerősök, akiket elvitt a fertőzés. Legtöbbször idős, krónikus betegek voltak ők, de ha egy embert ismerünk, akkor teljesen mindegy hány éves, milyen betegséggel küzd, megviseli az embert, ha elveszítjük őket. Aztán fiatalabbak is, sőt sok ismerősöm a kórházban intenzív ápolásra szorulva tűntek el egyik napról a másikra. Éreztük, hogy novemberre megváltoztak a dolgok, már nem a kételkedés uralkodott rajtunk, hanem a félelem, vajon minket hogyan érintene egy megbetegedés. Meddig tudjuk elkerülni? Vajon pár napos lefolyású betegségként jelenik meg nálunk, vagy az életünkért kell majd küzdenünk, ahogy sok ismerősünknek, akik aztán el is veszítették a fertőzéssel vívott harcot. Ősszel még teli reménnyel, hogy jön az advent, karácsony, bepótoljuk majd a tavasz veszteségeit. Hangversenyek, szép és tartalmas közösségi események, de rá kellett jönni, hogy még súlyosabb helyzet kellős közepén találtuk magunkat november végére.

Most már itt az év vége!

Küzdelem jellemezte végig ezt az évet és a vakcina megjelenésével talán némi megkönnyebbüléssel tekinthetünk a megoldásra következő évben.

Az igazi megoldást csak a vakcina fogja jelenteni.

2021-ben kemény, nehéz év elé nézünk. Adjon a jó Isten kitartást, türelmet és megértést a jövő évi munkánkhoz, hiszen sok mindent újra kell indítani, megszokni, gazdasági mélypontjainkból újra kell építkezni.

A karácsony alkalmával gondoljunk ismét az EMBER-re. Arra az emberre, aki értünk megszületett, arra az emberre, aki a szomszédunkban talán egyedül, magányosan él, arra az emberre, aki mellettünk van és senki nem néz feléje. Fedezzük fel a szeretet értékét és gondoljunk arra, hogy a szeretet akkor gyarapodik, ha másoknak adunk belőle. Ha mást nem is, de egyet megtanulhattunk. Azt, hogy az űrkorszak felé tendáló emberiség mennyire gyenge, elesett és kiszolgáltatott. Az emberi kapzsiság, gőg nem visz bennünket előre, csak is az alázat, a másik szeretete, vagy legalább is megbecsülése.

 Kedves Barátaim! Hálás vagyok mindenkinek, aki jószándékkal volt délvidéki magyar községünk iránt. A magyar kormánynak, aki ebben a helyzetben sem feledkezett meg rólunk, amikor maszkokat, lélegeztetőgépeket küldtek Vajdaságnak. Köszönet az egészségügyi dolgozóknak, akik emberfeletti munkát végeztek, hogy sok embernek megmentség az életüket. Sokszor nehéz, rossz körülmények között, magukat és családjukat is kitéve a fertőzés veszélyének. Köszönet az államférfiaknak, akik igyekeztek megoldást találni a krízishelyzetből való kijutásért. Kritizálni mindig lehet, a lelátókról bekiabálni a legkönnyebb, de a pályán meccset játszani már nem annyira. Győzelemre vinni a játékot és elviselni a vereséget nem egyszerű feladat.

Áldott, békés, szeretetteljes karácsonyt kívánok, hiszen még tartanak a karácsonyi ünnepek, majd január 6-án a Három Királyok napjával fejeződik be véglegesen. S ami most a legfontosabb: jó egészséget, sikereket, derűt kívánok az Új Esztendőre mindenkinek.

 

Megosztás

Google icon
LinkedIn icon
Pinterest icon
Reddit icon
e-mail icon